Mindig is hálás apropója volt a bel- és gazdaságpolitikai csatározásoknak az Európai Unió által megfogalmazott bírálat. Nem volt ez másképpen a múlt héten sem, amikor az Európai Központi Bank (ECB) és az Európai Bizottság egyaránt közzétette véleményét az EU-tag és az eurózóna-tagságra aspiráló országok gazdasági helyzetéről. A jegybank és a pénzügyi tárca – a jegybanktörvény tervezett módosítása révén ismét felerősödött – szembenállása jól megmutatkozik az ECB jelentésének értékelésében.
Az ECB székháza. Bizonytalan európerspektíva.
ELTÉRŐ NÉZŐPONTOK. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) saját politikájának igazolását látja abban a megállapításban, miszerint Magyarország 2003 augusztusa és 2004 szeptembere között az euró bevezetéséhez szükséges konvergencia-kritériumok egyikét sem teljesítette. (Apró kivétel ez alól, hogy az államadósság GDP-arányos hiánya éppen csak nem éri el a 60 százalékos küszöbértéket.) Ebben az értelemben hazánk valóban inkább távolodni látszik az euróövezettől. A pénzügyi tárca a brüsszeli kritikára reflektálva megjegyzi: jelenleg nincs is szükség arra, hogy megfeleljünk a konvergencia-kritériumoknak, hiszen az ország csak 2010-ben kíván csatlakozni az eurózónához. Draskovics Tibor pénzügyminiszter szerint a jelentés semmi mást nem tesz, mint megállapítja, hogy hazánk ma még nem teljesíti az euró bevezetésének feltételeit.
Az ECB jelentése azonban megkérdőjelezi a költségvetési politika hitelességét is. „Magyarországon a fenntartható konvergencia eléréséhez elsősorban fenntartható és hiteles fiskális konszolidációs pálya bevezetésére van szükség” – áll a közleményben. Az ECB szerint 2004-ben a GDP-arányos államháztartási hiány 5,5 százalék lesz, azaz a kormány által a közelmúltban felfelé módosított 5,3 százalékos értéknél is magasabb. Persze, a fiskális konszolidáció nem csupán egy távoli cél – az eurózónához való csatlakozás – érdekében lenne minél előbb szükséges, de segítené a folyó fizetési mérleg hiányának csökkenését is. Az állam finanszírozási étvágya mérséklődhetne és az árfolyam-ingadozás is enyhülne. A bírálat a pénzügyi tárcának és a jegybanknak egyaránt szól, mondván: az árstabilitást biztosító gazdasági környezet fenntartása attól függ, sikerül-e megfelelő monetáris politikát kialakítani és fenntartható fiskális konszolidációs pályát követni.
A magyar problémák azonban sem a régióban, sem az unióban nem egyediek. Az ECB-jelentés minden új tagállamról megjegyzi, hogy a fiskális fegyelem kívánnivalókat hagy maga után, miközben a szükséges szerkezeti reformok késlekednek. Kétségtelenül jogos a „régi” tagok túlköltekezésétől is „megvert” ECB aggodalma, amely szerint az eurózóna az új tagok gyors felvételével még a jelenleginél is jobban „felhígulna”. A költségvetési politikák diszharmóniája és túlzott expanziója, valamint az egységes euróövezeti kamatszint azt a bizarr helyzetet hozta létre, hogy sem a közép- és kelet-európai országok kormányainak, sem az ECB-nek nem érdeke a túlzott sietség a közös valuta bevezetését illetően. A jelentésből kiviláglik: az európai jegybank igyekszik minél távolabbra tolni az új tagok felvételét. Ehhez egyelőre megfelelő eszköznek látszanak a szigorú maastrichti kritériumok.
Ez utóbbiak hasznáról és káráról mindenesetre rég-
óta vitatkoznak a közgazdászok. Tény, hogy Németország és Franciaország gondolkodás nélkül szegte meg az államháztartási hiányra vonatkozó előírást, amikor gazdasági érdekei ezt így kívánták. A maastrichti limitek azt az állapotot tükrözik, amikor még Németország bizalmatlan volt a vele nagyjából hasonló méretű országok – így Olaszország és Franciaország – árfolyam- és inflációs politikájával szemben, s a formálódó monetáris unió egyben maradását drákói szigorúságú szabályozókkal vélték biztosítani. A helyzet azonban most alapvetően különbözik az akkoritól. A májusban az EU-hoz csatlakozott tíz ország összesített GDP-je nagyjából Hollandia éves mutatójának felel meg, s ezzel az EU összesített bruttó hazai termékének 4-5 százalékát teszi ki. Innen vizsgálva, vajmi kevés annak a kockázata, hogy a csatlakozó országok esetleges laza fiskális politikája szétzilálná az unió pénzügyi stabilitását.
FESZÜLTSÉGEK. Másfelől, az EU-hoz felzárkózó országokban a GDP növekedési üteme általában jóval meghaladja az uniós országok ütemét, s a termelékenység-javulás tempója a technológiai felzárkózás okán szintén nagyobb. Minden más feltétel változatlansága esetén ez a különbség vagy az infláció növekedésében vagy a nemzeti valuta felértékelődésében csapódik le. A maastrichti egyezmény azonban egyszerre követeli meg az inflációs és az árfolyam-stabilitást, ami újabb feszültségekkel teszi terhessé az eurózónához való konvergenciát.
Az eurózóna azonban nem iga, amelybe a csatlakozni vágyó országok belehajtják a fejüket. A külső és a belső egyensúlyra figyelő, valamint az inflációt csökkentő gazdaságpolitikát nem azért kell(ene) megvalósítani, mert ezt az EU és az ECB megköveteli, hanem azért, mert az ország érdeke ezt diktálja. Akár függetlenül az euró bevezetésétől is.
