Nem érez keserűséget amiatt, hogy csak hat hónapig lehetett biztos, és ezért még magas kormányzati funkcióval sem kárpótolták?
– Hálás vagyok a sorsnak, hogy én lehettem Magyarország első uniós biztosa. Egész szakmai életemben az európai integrációval foglalkoztam. Ennek egy nagyon szép tetőpontja a biztosi tevékenység, bármennyi ideig tartott is. Természetesen szívesen folytattam volna, de az első naptól kezdve realistán fogtam fel, hogy ez novemberben változhat. Ennek tudatában fogtam bele, ezért túl nagy csalódás nem ért. Így is részt vehettem a csatlakozási tárgyalások nagyon izgalmas befejező szakaszában, gyakorlatilag én csináltam végig az alkotmányozást, én lettem az első állandó képviselő és az első biztos. Más kérdés, hogy Magyarország mennyire tart igényt erre az ismeretanyagra. És az ország meglehetősen hálátlan a gyermekeivel szemben. Ezért nem csodálkozom azon, hogy az augusztus 3-i bejelentés óta (arról, hogy ki lesz az EU-biztos – a szerk.) tulajdonképpen semmilyen megkeresést nem kaptam a kormányzat részéről. A vállalati szférából viszont igen.
– Eldőlt már, hol folytatja?
– Annak idején, 2002 májusában a közgazdaság-tudományi egyetem tanári állását cseréltem fel a külügyi államtitkári székre. Most készülök vissza az egyetemre.
– Ön végigült több biztosjelölti meghallgatást is az Európai Parlamentben (EP). Elegendőnek találja, ha a bizottság tagjai csak a politikához értenek, anélkül, hogy a szakmai kérdésekhez konyítanának?
– Ezt a kérdést a biztosi munka konkrét gyakorlata szempontjából tudom megválaszolni. Ma már a biztosok száma nagyjából egy kormány tagjaiéra emlékeztet. Olyan tárcák vannak, amelyek hasonlítanak egy-egy miniszter felelősségi körére. Lényeges különbség viszont, hogy ez a szervezet az előkészítő funkciót látja el, utána átadja a tagállamoknak a döntést, majd a végrehajtásért már ismét a bizottság felel. Ami a nemzeti politikában a miniszteri felelősség lényege, azt itt a tagállami miniszterek látják el. Vagyis ők hozzák meg azt a döntést, amiért a politikai felelősséget viselik. Nagyot tévednek azok, akik azt gondolják, hogy a bizottságban valamiféle elvont bölcsességre van szükség, az érdekek ügyes kiegyensúlyozására, a többit pedig elvégzi az apparátus. Nem, itt ők az apparátus. A kollégiumi üléseken a biztos csak magára számíthat. Ha fontos témája szerepel a napirenden, utána egyedül kell kiállnia a sajtó elé. Ha az EP ezt a tudást „bevasalja” rajta, tulajdonképpen semmi mást nem tesz, mint számon kér egy, az unión belül teljesen hétköznapi gyakorlatot. Igenis tudni kell a dossziét. Ez keserves, sokat kell tanulni, memorizálni, szakértőkkel konzultálni, és a végén egyedül kell kiállni. Ez egy ilyen szakma.
– Az európai alkotmányt előkészítő Konvent tagjaként azt az álláspontot védelmezte, hogy minden országnak tagot kell küldenie az Európai Bizottságba. Most, hogy belülről is látta a testület működését, még fenntartja ezt a véleményt?
– Kicsit úgy érzem magam, mint egy filmben, amit visszafelé játszanak. Előbb vehettem részt az alkotmányozásban és csak utána ismertem meg magát a gyakorlatot. Néhány dolgot ezért ma már másképpen látok. Egy tagállami képviselőnek természetesen a zsigerében van, hogy a szuverén egyenlőség alapján építkezzünk. A mai tapasztalatom úgy szól, hogy a 25-ös szám mind az Európai Tanácsban, mind az Európai Bizottságban sok. Az ideális tanácskozási létszám valahol 12 és 18 között van. Tehát nyugodtan meg lehetne szüntetni legalább 7 posztot, senki észre nem venné. Én a bizottság elnökének szerepét látom a legfontosabbnak. Ő a kapitány, neki kellene jó játékosokat választania. Most csak a játékos helyét mondja meg a pályán, de annak kiválasztásába semmilyen beleszólása nincs. Egy lépés lenne előre, ha minden tagállam úgy járna el, ahogy most a hollandok, a dánok vagy az írek. Dánia például azt mondta, hogy van egy kitűnő agrárbiztosa. Posztra kellene tehát ajánlani; ez mindenféle alkotmányos hókuszpókusz nélküli megoldás lehet.
– Biztosként része volt az EU új regionális politikájának kidolgozásában. Mi az a regionális csomagban, ami Balázs Péter kéznyomát viseli?
– Különösen szívemen viseltem a határrégiók és a városok ügyét, továbbá azt, hogy az új tagállamok valóban fel tudják használni a regionális alapokat. Mások is érzékenyek arra, hogy ha elkezdenek egy nagy projektet, az ne maradjon félbe. Én állandóan a félkész híddal riogattam kollégámat, Jacques Barrot-t: képzelje el, hogy egy híd félig elkészült, és akkor az EU azt mondja, hogy leállok, mert eltelt három év. Mi a cél? Vegyük vissza a maradék pénzt, vagy az, hogy egy híd működjön, mégpedig az EU segítségével?
– Így a távolból miként látja az integráció helyét a magyar kormányzatban?
– A budapesti kormányzatnak tulajdonképpen már a csatlakozás előtt át kellett volna állnia arra a helyzetre, hogy a külkapcsolatok négyötödét családon belül lehet intézni. Vagyis ez már nem külügy. Ez az átállás azonban nem történt meg. Akadt ugyan néhány kísérlet, mint az EU-s tárca nélküli miniszteri poszt, ami nem volt sikeres. Nem volt meg hozzá a politikai támogatás. Most különösen aggasztó, hogy még nem látszik az integráció méltó helye a kormányzatban. Az integráció például ma igen szorosan összefonódik a külgazdasággal. Mert az uniónak olyan hatásköre van, hogy egyrészt lefedi a külkereskedelem négyötödét, másrészt alapvetően determinálja a többi nemzetközi központhoz, partnerhez való viszonyt. Tehát az EU és az Egyesült Államok viszonya lényegesen meghatározza a magyar mozgásteret. Ezért hibás döntés a külgazdaságot kivenni a külügyből. A kormányzatnak kellene valahol a gondolkodás tengelyébe állítani az EU-t. Az is nyilvánvaló, hogy a kilenc különböző európai tanácsba járó miniszterek európai jogalkotási-döntéshozatali képességének ugyanúgy hozzá kell tartoznia a követelményrendszerhez, mint annak, hogy otthon jól lássák el a feladatukat.
