Két törzsre szakadva

Glen Echo a marylandi Bethesdában az amerikai keleti part elit negyedének számít. A környéken gomba módra nőnek ki a földből a régebbi, ledózerolt patinás épületek helyén a legalább másfél millió dolláros új otthonok, nyolc hálószobával, négy fürdőhelyiséggel. A legutóbbi, 2000-es népszámlálás adatai szerint a családok éves átlagjövedelme Bethesdában meghaladja a 130 ezer dollárt. Glen Echo lakóié azonban ennek is jóval fölötte van, amit az is érzékeltet, hogy a házaknál legalább három autó parkol. Elvileg minden arra utal, hogy az itt lakók elszánt republikánus szavazók, akiket John F. Kerry demokrata elnökjelölt már csak azzal is maga ellen hangolt, hogy az évi 200 ezer dollárnál többet keresők adóját emelni akarja.

Ez azonban korai következtetés. A környéken a házak elé lakóik szinte kivétel nélkül Kerry-Edwards feliratú táblákat szúrtak a jól ápolt gyepbe. Van, aki a választások kimenetelének szokatlanul nagy tétet tulajdonít. „Ha Bush megint nyer, komolyan megfontolom, érdemes-e ebben az országban maradni” – idézik fel itteni ismerőseim egyik szomszédjuk fogadkozását.

Nem bízzák a véletlenre November 2-án az Egyesült Államokban az elnök mellett a teljes képviselőházat (435 képviselő), a szenátus egyharmadát (34 szenátori hely), valamint 11 állam kormányzóját is megválasztják. Szavazással töltik fel a 176 ezer választott kormányzati tisztség megüresedett posztjait, kezdve az állami legfelső bíróságok bíráitól az iskolai boardok tagjaiig. A helyi referendumokról, választói törvényi kezdeményezésekről, akár a helyi adózással kapcsolatos kérdésekről is ezen a napon döntenek. A törvények államonként, sőt, helyi szinten is eltérőek lehetnek, ami a szavazás módját, lebonyolítását vagy akár a távszavazatok számbavételét illeti. Virginiában például utóbbiak közül csak azokat veszik figyelembe, amelyek az urnák lezárásáig beérkeznek, máshol a szavazat leadásának időpontja a mérvadó. Hat különböző szavazási technológia van érvényben, a lyukasztásos módszertől a kézi összeszámolású papírcédulákon át az érintőképernyős megoldásig. Mint Jean Jensen, a virginiai állami választási testület titkára a Figyelőnek elmondta, mindenhol helyben dönthetik el, melyik változat felel meg a legjobban az ottani igényeknek. Véleménye szerint ez nemhogy káoszt szülne, de „abszolút pozitív dolog, mivel a helyi demokráciát erősíti”. A legutóbbi választásokat követően mindenesetre, amikor is Floridában 537 szavazat döntötte el az elnökválasztás kimenetelét – és a demokrata Al Gore tábora újraszámlálást kezdeményezett -, egy szövetségi törvénnyel 3,9 milliárd dolláros alapot hoztak létre a választási adminisztráció tökéletesítésére, a mechanikus szavazói rendszerek lecserélésére modernebb technikákkal. A pártok ezzel együtt sem bíznak semmit a véletlenre. A demokraták például 8 ezer ügyvédet küldtek Floridába és Ohióba, a két kritikusan fontos kulcsállamba a választások ellenőrzésére. Gondok azért így is akadnak. Egy tréfás kedvű szavazónak például sikerült a macskáját is választónak regisztráltatnia. Igaz, ennek komolyabb jelentősége csak akkor lett volna, ha házi kedvenc a szavazatát is le tudja adni.

Kocsival alig pár perccel arrébb, a washingtoni körgyűrű, a Beltway virginiai oldalán, a hasonlóan gazdag Seneca negyedben ezzel szemben Bush-Cheney táblák díszítik a kerteket. „Inkább Afganisztánban és Irakban küzdök a terroristákkal, mint Washingtonban” – magyarázta a minap a Washington Postnak politikai vonzódását egy helyi lakos.

A november 2-i elnökválasztás előtt az iskolázottság vagy a vagyoni helyzet nem segít eligazodni abban, hogy az Egyesült Államokban ki számít ma „vörösnek” és ki „kéknek”. (A közvélemény-kutatók előbbivel a biztos republikánus szavazók területeit, utóbbival a demokratákét jelölik.) A demarkációs vonal ugyanis korántsem mindig olyan egyértelmű, mint Glen Echo és Seneca esetében. Sokszor szomszédokat, évtizedes barátságokat is átszel – Közép- és Kelet-Európában nem ismeretlen módon, Amerikában azonban a vietnami háború óta nem tapasztalt mértékben. A közvélemény-kutatók zavarban vannak. A lakosság általában az óceánok partjai mentén, azaz Észak-Keleten és Nyugaton társadalmi kérdésekben liberális, míg középen és délen konzervatív. A vagyonosabb rétegeknek inkább kedveztek a republikánus George W. Bush adócsökkentései, mindenekelőtt az örökösödési adó eltörlése, az alsó középosztály, a szakszervezetek és a kisebbségek ellenben a demokratáktól várják az állam újraelosztó szerepének erősítését.

ÁTHIDALHATATLAN SZAKADÉK. Mindez a megkülönböztetés persze most is igaz, de csupán korlátozott mértékben, szeptember 11-e ugyanis sok tekintetben leegyszerűsítette a döntést. „Az amerikai politikát ma két törzs uralja” – vallja Ted Rall, New York-i szabadúszó újságíró. Manapság szinte lehetetlenség áthidalni a szakadékot azok között, akik szerint az Egyesült Államok a személyi szabadságjogokra épülő ország, és azok között, akik szerint elsősorban és legfőképpen egy erős birodalom. Korábban a két törzs tagjai még több dologban egyet tudtak érteni, a legutóbbi, ma is vitatott választások és a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követő kül- és belpolitikai lépések azonban kiélezték a világ működéséről vallott nézetek közötti alapvető különbséget. „Mivel Kerry vagy Bush támogatásának sokkal több köze van a törzsi elfogultsághoz, mint a programokhoz vagy a hivatalra való alkalmassághoz, sem a kampány során nyújtott teljesítmény, sem a gazdaság vagy a háború legújabb hírei nem mozgatták meg néhány pontnál jobban a közvélemény-kutatásokat” – állítja Rall.

Vannak, akik szerint az elnökjelöltek nem is törték magukat különösebben, hogy gazdasági elképzeléseiket megkülönböztessék egymástól. „Az egyik Coca-Colát árult a kampányban, a másik Pepsit” – vonja meg a vállát Steven Suranovic, a George Washington egyetem magát mérsékeltnek valló közgazdász professzora. Úgy véli, ez teljességgel érthető, hiszen „politikai öngyilkosságot” követett volna el az a jelölt, aki részletesen belemegy abba, hogyan akarja megoldani a jövő legnagyobb problémáját, azaz a társadalombiztosítás egyre súlyosbodó gondjait a már jelenleg is közel 4 százalékos – és előreláthatólag csak tovább növekvő – GDP-arányos költségvetési hiány mellett. A helyzet előidézéséért egyébként Suranovic csupán korlátozott felelősséget tulajdonít az elnöknek: szerinte az adócsökkentések nyomán a bevételeknek csak viszonylag kis része esett ki, s ahhoz képest, hogy a recesszió és a hadikiadások milyen terhet róttak az országra, a gazdaság meglehetősen jó állapotban van.

A makromutatók valóban kedvezőek, több tekintetben hasonlóak vagy éppen jobbak is annál, mint amilyenekkel a legutóbbi hivatalban lévő elnök, Bill Clinton készülődött az újraválasztására 1996-ban. Az infláció 3 százalékon áll, a munkanélküliség pedig annak ellenére is mindössze 5,5 százalékos, hogy a harmincas évek nagy gazdasági recessziója óta Bush az első elnök, akinek a hivatali ideje alatt több munkahely szűnt meg, mint amennyit létrehoztak – méghozzá 600 ezerrel -, a gazdasági növekedés 4,8 százalékos üteme pedig az idei első félévben egyenesen lenyűgöző volt.

FELÉLNÉ A JÖVŐT. Csakhogy az éremnek van egy másik oldala is. A közgazdászok nagyobb része (lásd interjúnkat William Gale-lel a 18. oldalon) a Washington Posthoz hasonlóan – amelyik a hét végén John Kerry mellett tette le a voksát – úgy véli, hogy Bush az adócsökkentések állandóvá tételével még inkább felélné a jövőt. A kiadások korlátozása pedig nem több üres ígéretnél, amit az elnök legutóbb a farmerek támogatásáról szóló törvény aláírásával is igazolt. Kerry legalább törekedne a költségvetési fegyelemre – érvel a Post.

Nem mintha ez döntené el a voksolásokat. „A programok ezen a választáson kevésbé számítanak, mint az utóbbi időben bármikor” – utalt Susan Page, a USA Today washingtoni irodavezetője egy kerekasztal-beszélgetésen lapja felmérésére, amely szerint a választók a vezetői erényeket 46:39 arányban fontosabbnak tartják, mint a konkrét álláspontokat. Négy éve még fordított volt a helyzet, szeptember 11-e azonban megváltoztatta a prioritásokat. Meghatározóvá vált a „törzsi hovatartozás”.

A többség és az elektorok Elnököt nem közvetlenül választanak Amerikában a szavazók, hanem az elektori testületet választják meg. A tízévenként rendezett népszámlálás eredményei alapján osztják el a testület 538 helyét az 50 állam, valamint Washington D.C. között. Az egyes államokban általában a „győztes mindent visz” elve érvényesül, vagyis akié a legtöbb szavazat, azé az összes elektori mandátum, igaz, mint Amerikában szinte minden alól, ez alól is van kivétel: Maine-ben és Nebraskában két elektorról dönt az állami szavazás, a többiről az egyes kongresszusi körzeteken belüli eredmény. Így előfordulhat, miként 2000-ben meg is történt, hogy a többségi szavazat és az elektori szavazás végeredménye nem esik egybe: Al Gore országos szinten közel félmillió vokssal többet kapott, mint George W. Bush, utóbbi mégis 271 elektort tudott összegyűjteni előbbi 266 elektorával szemben. A mostani választásokon a lapzártánkkor rendelkezésre álló legfrissebb előzetes felmérések szerint Bush 24 államban mehet csaknem biztosra, ami 208 elektort jelent a számára, szemben Kerry 13 államban valószínűnek látszó 179 elektorával. Az utóbbi időben leginkább tíz, úgynevezett ingadozó, vagy „harctéri” államra irányult a figyelem. Ezek a győzelemhez szükséges 270 elektorból 116-ot biztosíthatnak. E tíz államon belül is a legnagyobb harc Floridában (27), Ohióban (20) és Pennsylvaniában (21 elektor) várható. A szakértők szerint amennyiben Kerry ezekben az államokban, vagy legalább kettőben közülük többséget szerezne, akkor a választásokat is megnyerheti. A kongresszusban, amelynek jelenleg mindkét házát a republikánusok tartják ellenőrzésük alatt, a demokratáknak halvány reményük van a többség visszahódítására. A 435 tagú képviselőházban 13 új helyet kellene megszerezniük. Gyakorlatilag azonban csak három tucat helyen ígérkezik valódi verseny a két nagy párt között, s ezek felét most is a demokraták ellenőrzik. A 100 tagú szenátusban a republikánusoknak jelenleg 51 helyük van, és az előrejelzések szerint amennyiben Bush győz az elnökválasztásokon, akkor a szenátusban is sikerül megőrizni a többséget. A demokraták csak Kerry jelentősebb győzelme esetén számolhatnak a szenátusi többséggel.

A több mint 200 millió választásra jogosult amerikai közül így 1-2 százaléknyi mindössze azoknak az aránya, akik még nem tudják, kire szavazzanak, ha egyáltalán felkeresik az urnákat. Erre négy éve csupán 51 százalékuk szánta rá magát, folytatva azt az évtizedek óta érvényesülő trendet – a választói érdektelenség növekedését -, amelyet alapjában csak az 1992-es választás tudott megtörni. Most azonban egészen más a politikai légkör, mint négy esztendeje volt. Maryland államban például, amelyet szilárdan tartanak a – „címerállatukként” a szamarat zászlajukra tűző – „kékek”, és ahol már lezárult a szavazói regisztráció (a választások lebonyolításáról lásd külön írásunkat), 10 százalékkal többen vétették fel magukat a listára, mint négy éve. Hasonlóan nagy az érdeklődés a szomszédos „vörös” Virginiában – az „elefántos” republikánusok egyik fellegvárában – is, ahol ez év szeptemberében kétszer annyian iratkoztak fel, mint 2000-ben. Mindez még nem jelenti azt, hogy el is mennek szavazni: legutóbb 30 százalékos volt a lemorzsolódás. Ám most a regisztráltak több mint 80 százaléka ígérte „abszolút biztosra”, hogy felkeresi a szavazóhelyiséget november 2-án, ami 70 százalék feletti részvételt jelentene. Ha ez túlzottnak is tűnik, az érdeklődés több évtizedes rekordot dönthet.

ELNÖKI RETORIKA. Mindez csak részben alulról induló mozgolódás – „felülről” is tudatosan irányítják. Miután négy éve Bush elvesztette a többségi szavazást, és csak az elektorok nagyobb részét tudta maga mögé állítani, főtanácsadója, Carl Rove nekilátott a szociális és vallási konzervatívok mozgósításának. A Republikánus Nemzeti Bizottság a múlt hónapban bejelentette, hogy elérte célját, 3 millió új tagot vettek fel a listáikra. „Az elnök választási stratégiája arra épül, hogy galvanizálja a konzervatív tábort, mivel az a meggyőződés alakult ki, hogy kevés az ingadozó szavazó és a választási győzelem a részvételen múlik” – fejtegeti Thomas Downey, aki közel húsz évig volt kongresszusi képviselő, és tagja volt a ház demokrata vezetésének is. Ez magyarázza, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően Bush ezúttal már a kampányban sem próbált középre húzni, és „az elnöki retorika, Irak kivételével, kissé mindig bombasztikusabb volt, mint maga a politika”.

Azt azonban, hogy ez a taktika mennyire vált be, s az új republikánus szavazók vagy éppen a Bush ellenes tábor galvanizálása sikerült-e jobban, csak november 2-a után lehet majd megmondani. A közvélemény-kutatások többnyire a hivatalban lévő elnök előnyét mutatják ki, de igen nagy a szórás. „Bush 8 százalékponttal vezet, vagy 2-vel, attól függően, hogyan határozzuk meg a valószínű választók körét” – ismerte el a Harris Interactive intézet a felmérők teljes elbizonytalanodását. Feltűnően magasnak – a négy évvel korábbi 9 százalék helyett 13-14 százaléknak – ígérkezik az idén először regisztrált választók aránya, akiknek a szavazói magatartása ismeretlen. Az ingadozók mellett az is megkeseríti a közvélemény-kutatók életét, hogy a mobiltelefonok terjedésével egyre szélesebb rétegek válnak elérhetetlenné, akiknél pedig kicsörög a vezetékes, azok közül (s ez új jelenség) növekvő számban tagadják meg a válaszadást. Rejtőzködő szavazókról furcsa lenne beszélni egy olyan országban, ahol az emberek a házuk elé tűzött táblákkal vagy a kocsijukra ragasztott matricákkal vallanak színt, de azért a napokban sokakat elgondolkoztathatott az alabamai Lynne Gobbell esete, akit a Bush elnök mellett kampányoló munkaadója azért rúgott ki, mert a demokrata elnök- és alelnökjelölt melletti rokonszenve jeléül Kerry-Edwards feliratot tett ki az autójára. Kirívó eset persze, de a terrortámadások után hozott nemzetbiztonsági törvény, a Patriot Act légkörében a liberális „kékek” fokozottan hajlamosak mindenben a polgári jogok korlátozását, a republikánus közszféra és a vele szövetséges vállalati érdekek összefonódását látni és láttatni. Nem is eredménytelenül. Az amerikaiak 60 százaléka gondolja úgy, hogy Bush politikájának a gazdagok a haszonélvezői, és az elnök a vállalati érdekeket védi, míg Kerryt 65 százalék tartja „az átlagamerikaiak” pártfogójának a nagyvállalatokkal szemben. A végeredmény, amely négy évre a világ fejlődését is nagyban befolyásolhatja, apró nüanszokon múlik.