Nem vagyok elég művelt, hogy műépítészileg taglaljam a Roosevelt-téri Gresham-palotát. Csak annyit tudok, hogy még lerongyolt állapotában is mindenkor egyik kedvencem volt Budapest épületeinek részben nyilvánvaló, nagyobb részben lappangó szépségű (mert az enyészetnek átengedett) ékszerdarabjai között. Fantasztikus elhelyezése Buda felől jövet a Lánchíd pillérívében mintegy kiemelten keretbe helyezi, kimondottan fókuszálja. Mesterien kitalálták annak idején, amikor még ez a fajta megragadó pátosz és nagyhatású teatralitás nem jelentett lenézett ómódiságot az építészek és várostervezők körében. Merész dekorativitása egy korszak nagyra törő, tetszetős exhibicionizmusának nyomata. Rajongok az anyaggal nem takarékoskodó építőművészetért – és most tudatosan használom az építőművészet kifejezést, melytől későbbi, praktikus és spórolós kurzusok megfosztották az építészeket, akik mindmáig boldogtalanok, mert a társadalom és a politika azóta sem hajlandó őket ismét alkotóművészeknek tekinteni. Pedig elfogadhatatlan, hogy a bármilyen rendelést kiszolgáló, ízléshiányos sarlatánok vagy tömegiparosok működése határozza meg egy művészeti ág státusát.
Tehát igencsak örültem, amikor végre komoly gazdája akadt a lerobbant, koszos épületnek. És mára egy luxusra specializálódott hotellánc ékszerdarabja lett, Four Seasons Gresham Palace néven. Irdatlan pénzbe került a feltámasztása, minthogy mindent eredeti formájában és pompájában rekonstruáltak, eléggé nem dicsérhető módon. Márpedig a múlt század elején emelt épület a szecesszió díszítőtébolyának teljes pompáját felvonultatta, a kor legjobb iparművészeinek remekeivel.
Egyik este bevonult ebbe a palotába vándorló asztaltársaságunk, melynek alapítója és feje Bárándy Péter (most már ő is szabad emberként). Irodalmi-művészeti vonzalmunknak engedve nem az étterembe mentünk, hanem a kávéházba (ahol enni is lehet), minthogy a húszas-harmincas évek nevezetes Gresham-köre itt tanyázott, Szinyei Mersétől Czóbelig, Ferenczy Bénitől Bernáth Aurélig. A hatalmas ablaktáblák mögött diskuráltak-vitatkoztak a művészek, mint valami kirakatban. Az utcai polgár meg láthatta, bohémjei körében miként forr a világ.
Amikor beléptünk az épületbe, mindenekelőtt lenyűgöztek a terek, a méretek, a kazettás üvegkupolák, egy feltörekvő dinamikus polgárvilág megszállott gazdagsága. (Nem véletlen, hogy éppen most lett gazdája és most nyílt meg.) Amikor magához tér az ember a kábulatból és nem gyűri le rosszmájúságát, kijózanodva óhatatlanul megkísérti egy pompőz NDK-váróterem ridegsége. De ezt a méltatlan képzettársítást gyorsan elkergetem, s még mielőtt bemennék a társasággal a kávéházba, félreosonok egy gyönyörű toalett varázslatába, ahol íme, két feketegránit sírkő között állva tehetem dolgomat.
Bent a barátaim már elhelyezkedtek. Maga a legendás kávéház tulajdonképpen csalódás. Túl konzekvensen megvalósított, szögletes és hideg art deco, barátságtalanul korrekt, sehol semmi lágyság, melegség, hangulat. Itt érezték volna olyan jól magukat a Gresham-kör bohémjei?
Sajnos, a konyha sem győzött meg bennünket. Sem a lazacfilé citruskéregben grillezett zöldségekkel. Sem a mediterrán tengeri sügérfilé sült póréhagymával, olívás paradicsom raguval. Sem a roston sült bárányborda kecskesajtos puliszkával, zöldbabbal, tárkonyos bárány jus-vel. (Mi az a „jus”? Megmondom: úgy hívják, hogy nagyképűség. Egyébként azt jelenti franciául: lé.) Egyszóval a pesti előkelő éttermek bosszantó receptje működik itt is. Fene nagy flanc, fene szegényes ízek. Ellenőriztem, mert minden fogásból ketten ettünk, ez volt az egyöntetű vélemény. Rosszkedvünket nem csökkentette, hogy a garázsba csak kívülről lehet lejutni.
