Jó volt ismét jelen lenni újabb magyar író, ezúttal Esterházy Péter megkoronázásán Frankfurtban. Mint ahogy felejthetetlen volt Kertész Imre Nobel-díjas diadalmenete Stockholmban, ahol szintén ott lehettem. Az itthon agyonkoptatott és imamalomszerű hivatkozásokkal inflált nemzeti érzés ilyenkor végre őszintén és spontán buzog fel az emberben, és még az a bizonyos régi könnycsepp is előfurakszik.
Igen, kint voltam Frankfurtban, a koronázáson is, de elsősorban a magam ügyében. A könyvvásárra megjelent ugyanis egy könyvem, az „Adria szirénje” német változata, és müncheni kiadóm meghívott a prezentációra. Ahova barátilag Esterházy is eljött, és felült velem a színpadra. Hol beszélgettünk, hol beszélgettek velünk, a moderátor bemutatta a regényemet, egy részletet felolvastam. Zsúfolásig volt a nézőtér, utána dedikáltam, kiadóm boldog volt (én is). Mindezt csak azért mesélem (a természetes hencegésen kívül), mert a hivatalos magyar stand, a magyar rendezők, a drága magyar sajtó tudomást se vett erről az eseményről. Viszont hírül adta például, hogy „csupán próbafordítás készült B. K. regényéből, hogy felhívják a szerzőre a figyelmet, és kiadóra találjon”. Hír a javából.
Egyébként a világ legnagyobb könyvvására: maga a borzalom. Tán harmadszor vagyok ott, és mindig sokkíroz. Van valami valószínűtlen ebben az irdatlan könyváradatban. Számomra a mégoly sok könyvnek is a lelő- és lakóhelye elsősorban egy könyvtár az olvasóterem áhítatos csendjével, egy antikvárium a maga lapozgató böngészőivel, vagy a lakásom, mennyezetig érő könyvszekrényeivel. Itt meg? A mai plazákat, a kort messze megelőzve, szerintem Frankfurtban találták ki. Itt most például 350 ezer cím jelent meg: Szuperplaza! Persze tudom, hogy ez valóban vásár, leplezetlenül az, itt a világ könyvtermelésének az anyagcseréje zajlik, nem is literátoroknak való hely. Csak nehogy a könyvnél fontosabb legyen az anyagcsere. Müncheni kiadóm a vásárvárostól öt perc járásra szerzett szállodát, a lehetetlennel dacolva, mert ilyenkor ötven kilométeres körzetben minden ágy foglalt. Hotel Mercure.
Jó francia szállodalánc, egykor sokat turnézó operaénekes feleségem jól ismeri, mindenütt megbízható a színvonal. Itt is az volt. Lufthansával repültünk, méghozzá kis géppel, itt már megvalósították fapados ár nélkül is a fapadosságot. Újság egy szál se, ebédre előrecsomagolt, ehetetlen taplószendvics. Úgyhogy délután a szállodába érvén nyomban lementünk „ucsorázni” franciás éttermébe. Itt meg kell állnom egy pillanatra a bouillonnál. Anyámé utánozhatatlan volt. Harminc éve keresem, olykor megtalálom. Például itt, most: a zöldségbouillonból már majdnem ugyanazon íz derengett föl. Az a baj, hogy nálunk legtöbb helyen összekeverik a húslevest, az erőlevest, és a bouillont. Olyannyira, hogy már a bouillon neve is eltűnt, és vele az a sötét, kesernyés, odaégett íz – az alaphúst előtte szabályosan oda kell égetni -, mely legfontosabb jellegzetessége. Másnap a sütőtök-krémleves füstölt libamell-szeletkékkel ugyancsak pikáns volt. A két napon ettünk még gombás taglionit fűszeres olívaolajjal. Madársalátát gorgonzola mártásban, körtével és nyúlmájdarabkákkal: finom franciás rafinéria. Marhafilét kókusztejjel, chilivel, paprikával, gyömbérrel, mellé sampinyon és basmati rizs: az erőteljes fűszerezést valósággal megbolondította a kókusztej. És ettem strucc steaket sült laskagombával, sötétbarna ízvilágú „Café de Paris” szósszal, és elképesztően jó, ostyaszerűen sütött krumplival. Ha jól készítik a struccot, felveszi a versenyt bármivel. Harmadnap, az Esterházy tiszteletére rendezett, német államelnökkel is dekorált díszebéden az előkelő Frankfurter Hofban csak az előételig jutottunk, mert indulnunk kellett a repülőtérre. Az előétel közepes volt.
Múlt heti rovatunkban sajnálatos elírás történt; a budapesti Bohémtanya étterem nem a Király utcában, hanem a Paulay Ede utcában található. Az érintettek és olvasóink elnézését kérjük. A szerk.
