Muramiste! Muramiste! – sóhajt fel Karinthy Móricz Zsigmond-paródiájában Turi Dani az élet súlya alatt. Nahát, most én is aszondom (hogy stílben maradjak): „Muramiste! Muramiste!”, azok után, hogy néhány hétig Tükörjáték című színdarabom próbáira járogattam az Asbóth utcai Ericsson Stúdióba. Azért e sóhaj, mert sok, nagyon is sok régi színházi emlék fűz a legszűkebb környékhez, egészen pontosan a sarokszomszéd Madách Kamarához.
Itt voltam 1950-ben süldőként nagyon szerelmes egy fantasztikus színinövendékbe. Majd ide jártam később legtöbbször, ‘56 után, barátaimat nézni a színpadon, Tolnay Klárit és Mensáros Lászlót. Itt mutatták be harmadik színdarabomat 1970-ben (Noé), majd a következőt 1971-ben Mensárossal (Cápák a kertben). És a Madách Kamara színpadáról tiltották le 1982-ben, már a próbák kellős közepén, Galopp a Vérmezőn című drámámat, majd Ádám Ottó a következő évben makacsul újra kezdte próbálni, és meg is lett a bemutató. Mensárosnak írtam a darabot, ő is játszotta a főszerepet. Nagy siker volt, három évadon át! Itt súgta a premier megállíthatatlan tapsa közben a kétszeresen börtönviselt Mensáros az ‘51-ben kitelepített szerzőnek, miközben egymás kezét fogva hajlongtak: „Gondoltad volna ezt 1951-ben?” És bőgtünk, mint a záporeső. Csoda, ha ezen a környéken elgyengülök? Nem beszélve a Huszti Péter rendezte Komámasszony, hol a stukkerről 1989-ben. Muramiste!
Akkoriban régen innét indultunk előadások után szinte mindig, ha Tolnay vagy Mensáros játszott, valamelyik környező kocsmába, néhány pohár bor vagy sör mellett smúzolni végeérhetetlenül. Tehát amikor most, egy sarokkal odébb, próba után elindultunk olykor enni-inni valamit a közelben, elkísértek kedves halottaim is. Azóta alaposan megváltozott a környék, de két jó helyet azért fölfedeztem, ahol jól érezheti magát az ember. Az egyik a Művészinas, itt a színházi varázs folytatódik az ódon színészfényképek, különböző rekvizitumok társaságában. A (boldog) Károly körútra tekintő hatalmas, kazettás üvegtábláival a régi Pest kávéházvilágát idézi, ahol kvázi a kirakatban ültek írók és művészek, ez megnyugtatóan hatott az utca emberére. Jó hangulatú hely, figyelmes kiszolgálással (ez illik is a régi Pesthez), és illik ide a régi, legendás örökégő kokszkályha, melyet ősszel bedurrantanak és tavaszig izzik a máriaüveg mögött, mint valami megszelídített háziláva.
Sándor János rendező barátommal, öreges emléktolulás közben persze ebédeltünk is. Húslevesünk jó közepesnek volt mondható: a Szent Húslevest ritka helyen lehet csúcsállapotában tetten érni, ami főbenjáró baj. Barátom töltött pulykát evett, nagyon dicsérte, nekem viszont fogalmam se volt, mi lehet az a vajhal, úgyhogy rendeltem egyet. Nem bántam meg. Találó neve van, mert valóban szétolvad a szájban, mint a vaj, de ehhez még karakteres is, nem udvariasan unalmas, mint a szép hófehér halak általában. Nagyon jól készítik, pirosra körbesütött aprókrumplit adnak hozzá, mesebeli mártással.
Más napokon, többször is, a Bohémtanyát látogattuk meg. Az igazi, nagyanyós húsleves mellett másik nagy ritkaság manapság a bécsiszelet. Mármint ősállapotában, azaz borjúból, nagyon laposra verve, vékony bundában, pirosra-ropogósra sütve, nagytányérról körbe lelógatva. Nahát, ilyen wienersnicli kapható a Király utcai Bohémtanyán, úgyhogy mást nem is ettem, mindig ezt, nem lehet betelni vele. Ez szakmai garancia: ahol ilyen a bécsi, ott minden egyéb is jó kell legyen.
Közben elmélázva arra gondolok, hogy a halottak sajgó emléke ellen legjobb orvosság: jóízűen enni valamit. A halotti tort is ezért találták fel.
