Fönntarthatóság – ez a fogalom az 1980-as évek végén jelent meg a gazdasági növekedés folyamatait elemző irodalomban. Az ökológiából kölcsönzött fogalom az idő dimenzióját hozta vissza az elemzésekbe. A fönntarthatóság szempontját a mai gazdasági elemzésekben főképp a gazdasági növekedés és az államháztartási, valamint a fizetési mérleg összefüggésében szokás fölvetni. A gazdaságfejlődés e három alapvető, politikailag is kiemelt mutatója tekintetében ugyanis nem a „minél nagyobb, annál jobb” a mérce. Sőt, még az sem igazán izgalmas, pillanatnyilag miként állnak vele, okoz-e közvetlen feszültségeket egy-egy mutató kedvezőtlen alakulása. Hiszen például az 1997-1999. évi pénzügyi válságok idején a kelet-ázsiai országok „fundamentális” mutatóival semmi baj nem volt, a fizetési mérleg hiánya 5 százalék alatt maradt, az államháztartás minimális hiányokkal zárt. Mégis, a halmozódó feszültségek, az ingatlanpiac túlfutása és a pénzpiac – napi politikai, múló eseményekhez köthető – hangulatváltozása együttesen egy, a növekedést, az életszínvonalat, sőt a fejlesztő állam kelet-ázsiai modelljét alapjaiban megrázó pénzügyi válsághoz vezetett, ami aztán az ügyben közvetlenül nem érintett Oroszországra, Argentinára és Brazíliára is kiterjedt.
CSABA LÁSZLÓ közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára
ALAPOSABB ELEMZÉS. Az említett tanulságok fogalmazódnak meg az Európai Bizottság 2004. szeptemberi kezdeményezéseiben, amennyiben a testület a stabilitási és növekedési paktum értelmezésében és végrehajtásában a fönntarthatósági szempontok erőteljesebb érvényesítését szorgalmazza. Egyfelől a folyó deficit mutatói mellett nagyobb súlyt kapnak az „emlékezettel bíró” adósságmutatók, amikor a közpénzügyek állapotát értékelik. Másfelől a korábbiaknál alaposabb elemzés tárgya lesz az, hogy az államháztartás hiánya milyen szerkezetű. Utóbbinál az a kérdés, hogy a hiány a jövőt megalapozó reformok ára-e, avagy folyó fogyasztási és intézményi veszteségeket finanszírozó (azaz jövőfelélő) tételekből adódik-e öszsze.
Az előadottakból látható, hogy korai volt azon megfigyelők öröme, akik a brüsszeli bizottság kezdeményezését a paktum fölpuhításaként értelmezték, hiszen Magyarország esetében ez inkább szigorítást jelent. És ebben az összefüggésben a fizetési mérleg második negyedévi hiányának elszállásáról, az államháztartási hiánynak talán már a 2003. évi értéket is meghaladó mértékéről szóló előrejelzések bizony aggasztóak. A magyar gazdaság export- és beruházás-vezérelt pályán halad, ámde aligha kétséges, hogy eközben súlyos egyensúlyhiányok alakultak ki és maradtak fenn benne.
KILENGÉSEK. Az elmúlt két és fél évben három valutaspekuláció is emlékeztethette azokat, akik szerint a fenti gondolatfűzés csak elvont elméleti fejtegetés arra, hogy kis nyitott gazdaságban bizony „veled is megtörténhet” az, hogy a „fundamentumok” nagyobb változása nélkül is az árfolyam jelentősen kilenghet. Ha az elmúlt hét végén az erős sáv 12,6 százalékán állt forint árfolyama például 20-25 százalékkal gyengülne, az még bőven a széles ingadozási sávban volna, így az MNB-nek nem lenne beavatkozási kötelezettsége. Mégsem kétséges az, hogy egy ilyen léptékű leértékelődés fejre állítaná a legtöbb üzleti, háztartási és közintézményi tervet, egészen más inflációs pályát alakítana ki, és ezért nem lenne közömbös a gazdasági aktivitási mutatókra sem.
Tegyük hozzá: az olyan gazdaságban, ahol az állam rendre mintegy 6 százalékkal többet költ, mint folyó adóbevételei megengednék, és ezt ráadásul a gazdasági növekedés gyors szakaszában teszi, az két veszéllyel is terhes. Egyfelől, mint a német és francia példából látható, beszűkíti mozgásterét azokra a bizonyára bekövetkező „sovány évekre”, amikor a konjunktúrát államilag is lehetne élénkíteni. Másfelől már rövid távon szembesülhet azzal, hogy a pénzpiacok várakozásai vagy hitelt adnak a politikusok ígéreteinek, vagy nem. Utóbbiak – általunk csak kevéssé befolyásolható – értékítélete alakulhat úgy is, hogy magyar papírokat nem kívánnak tartani, vagy akár csak a jelenleginél is nagyobb kockázati prémium mellett.
Egy erőltetett, politikai nyomásra meghozott kamatcsökkentés – mint nemrég Lengyelországban – ártalmatlannak tetszhet, azonban váratlan, akár éles piaci reakciót is kiválthat. Ezt azonban éppen azért kellene elkerülni, hogy a gazdaság beruházás- és exportvezérelt pályája legyen fönntartható.
