Ne kerteljünk: Sickratman a kulturális közbeszédet te-matizáló lemeze majdnem olyan erős művészeti gesztus, amilyen a Bizottság zenekar 1983-as Kalandra fel! című albuma volt. Senki nem gondolta volna, hogy egyszer csak megjelenik a deres magyar pusztában egy hip-hop kobzos, a rap Balassi Bálintja, egy cifra szűrös főállású provokatőr, aki annyira radikális, hogy saját, balliberális táborát is zavarba hozza.
A meghökkentéssel való üzletszerű kéjelgése a baloldali értelmiség egy részében előre megjósolható módon mozgásba hozta a pártkatonai reflexeket, és már éppen piedesztálra emelték volna, mikor őket is zavarba hozta az UFO című szerepjáték-szám, amelyben a „zsidózás” valójában a kirekesztők paródiája. Így aztán a hip-hop betyárt nem engedték fellépni „saját fészkében”, az A38-as hajón, pedig a Tilos Rádió elleni tüntetésen, mint egy liberális Zrínyi Miklós, a szélsőjobbosokat provokáló transzparenssel az ellenség közé vetette magát.
A Tilos Rádióban is dolgozó Sickratman elsődleges céltáblája a szűklátókörűség, a vérgőzös szélsőjobb, a kulturális és esztétikai környezetszennyezés. Nyilván nehéz megtalálni az egészséges egyensúlyt a szélsőséges polgárpukkasztás és a jó ízlés között, nyilván nincs a kettő között egy jól látható demilitarizált senki földje, de Szűz Mária ürítéséről írni nemes egyszerűséggel tahóság, ugyanúgy az lenne, ha Allah, vagy Mózes lenne a provokáció tárgya. Hiába bizonyította be a Gyalog galopp című vígjáték, hogy a nemzeti identitásról is készülhet paródia, a magyar politikai erőtérben egyszerűen nem lehet a Szent Jobbról úgy beszélni, hogy az „István üszkös ökle”. A jobboldal számára az album nyilván a kommunális szemét része, mások bizonyára a provokáció iskolapéldájának tekintik.
Sickratman: Buzi-e vagy? Vulgar Records 68 perc, 20 szám. Poptőzsdei árfolyam: ****
