Fortuna szekerén

Nem lehet, hogy ebben az országban puccsisták diktáljanak – mondta hirtelen felindulásában a lemondott kormányfő. Holott ami történt nem volt puccs, azaz államcsíny, éppúgy, mint maga a történet sem tragédia, hanem ha már műfaji meghatározásra törekszünk, inkább komédia. Legalábbis erre következtethetünk a Magyar Hírlap öt serény zsurnalisztája által írt, példamutató gyorsasággal megjelent, szerfelett izgalmas Medgyessy című riportkönyv olvastán. A több tucat szem- és fültanúval folytatott beszélgetések alapján a szerzők a bukás anatómiáján túl felvázolják az ex-miniszterelnök pályáját, kétéves működésének sikereit és kudarcait, fellebbentik a fátylat a párt- és kormányzati politika figyelemre méltó kulisszatitkairól.

A további kiérdemelt dicséret helyett e sorok írója e bőséges anyagon eltűnődve néhány kósza gondolatát kívánja megosztani az olvasóval. Ehhez azonban némely naiv kérdés feltevése sem nélkülözhető. Elsőként talán az: miért és hogyan is lett tulajdonképpen az egyébként bőséges közigazgatási tapasztalatokkal rendelkező, a gazdasághoz és pénzügyekhez jól értő rokonszenves, „művelt úrifiúból” hivatalos szocialista kormányfőjelölt. Egyenesen meghökkentő: a számos beszélgetőtárs közül ma már senki sem emlékszik rá pontosan, ki dobta be először nevét még 2000 őszén egy elnökségi ülésen. S az is meglepő, hogy „végső soron egykori főnökének, Németh Miklósnak köszönhette kormányfőségét”. (Aki – ő tudja miért – hamar kiállt a versenyből.)

Ám akárhonnan is nézzük, egy bizonyos: a szocialisták saját soraikból képtelenek voltak Orbán Viktorral némi eséllyel szembeállítható jelöltet állítani. A „múlt embereiből” álló „választék” rendkívül szűk volt. Így futott be azután, jobb híján, a párton kívüli Medgyessy. Méghozzá olyan módon, hogy már ismert volt a D-209-es ügye és a kínos Gresham-botrány is. Mindezen hátrányok ellenére – s ennek magyarázata messzire vezetne – Medgyessynek nem kis része volt a szocialisták választási győzelmében. Ezért is hiba volt kétségbe vonni érdemeit kormányzása első évében, ami jelentős – napjainkra már elfeledett – népszerűséget hozott számára. Ám egykettőre eljött a kiábrándulás.

Most pedig nézzük a felemelkedés másik oldalát: vajon mi késztethette annak idején Medgyessyt, hogy nagy ambícióval beszálljon a ringbe a magas posztért, amit azután a véletlenek sajátos összjátéka – és Fortuna istenasszonya – segítségével végül el is nyert? A pénz bizonyára kevéssé, mert az „utazgató világfi” (legalábbis addig) az ország leggazdagabb miniszterelnöke volt. Nemzetmentő küldetéstudat, vagy hazájának felvirágoztatására irányuló fanatikus hit sem jellemezte. Marad az ez idáig vereséget nem szenvedett becsvágyó politikus törekvése a hatalomra és pályájának megkoronázására.

Persze ez csupán utólagos okoskodás, az viszont már nem, hogy nem is képességei, hanem inkább alkata, személyisége okán a magas tisztségre voltaképpen alkalmatlan volt. Hamar csődöt mondott helyzetismerete, lépésről lépésre elvesztette realitásérzékét, barátaitól eltávolodott, tanácsadóiban nem bízott, a koalíciós partnert magára haragította, felelőtlen közjogi javaslatai pedig komoly zavarokat okoztak.

Mígnem a botrányok sorozata után a hangadó szocialista vezetőknek „elege lett az önjáró és kiszámíthatatlan kormányfőből”. S azok, akik Medgyessyt trónra emelték, letaszították onnan. Tanulságként emlékeztessünk Faludi Ferenc XVIII. századi költő máig is érvényes intelmére: „Fortuna szekerén okosan ülj: Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj.” Nos, a szerencséjével élni nem képes Medgyessy kidőlt a szekérből. Utódja bizonyára ügyesebb lesz.