Török telihold

Több mint 320 évvel azután, hogy Bécs falai alól elűzték, a török újra Európa kapui előtt áll, s ezúttal minden reménye megvan arra, hogy beveszi a várat. Október 6-án lát ugyanis napvilágot az a Törökországról készült európai bizottsági jelentés – Romano Prodi csapatának utolsó jelentős „alkotása” -, amely szinte minden kétséget kizáróan az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdését javasolja majd a közel 70 milliós lélekszámú eurázsiai állammal. Mindezt Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnökkel tartott múlt heti brüsszeli megbeszélésük után maga Günter Verheugen bővítési biztos erősítette meg, amikor közölte: „Immár nincs több akadály Ankara előtt”.

Verheugen, Erdogan és Prodi. A távozó bizottság utolsó gesztus.

MÉG TÍZ ÉV. A német biztos közelről sem mindenki által osztott helyzetértékelése mindazonáltal kínos helyzetbe hoz néhány tagállamot. Ezek az országok nyíltan ugyan nem merik megkérdőjelezni a török csatlakozást, de nem kis megkönnyebbüléssel fogadtak volna egy elutasító bizottsági véleményt. Bár a török tagság a legoptimistább vélemények szerint sem következik be 2015 előtt, arra mérget lehet venni, hogy Törökország belépése teljesen új helyzetet teremt majd Európai Unión belül és kívül egyaránt.

Az összterületének mindössze 3 százalékáig európai Törökország alapvetően három szempontból okoz fejtörést Brüsszelnek: túl nagy, túl szegény és muszlim vallású. A legritkábban talán az utolsó fenntartással találkozhatunk, ám alighanem ez a legfontosabb. Kulturális és vallási különbözősége, eltérő hagyományai miatt sokan idegenkednek Törökország felvételétől, noha sehol nincs kőbe vésve, hogy Európának örökké exkluzív keresztény klubnak kell maradnia – mint ahogy már ma is több millió más vallású, jobbára muzulmán ember él az unióban. Igaz, elsősorban éppen a népes török kisebbséggel rendelkező tagállamokban – Németországban, Franciaországban, Ausztriában, Hollandiában és Belgiumban – viszonyul a lakosság már-már ellenségesen a török tagsághoz, attól tartva, hogy a muzulmánok elözönlik Európát. „Tíz év múlva néhány európai nagyvárosban többséget alkotnak majd a nem nyugati származású polgárok” – hangsúlyozta nemrég egy, a török csatlakozással szembeni kételyeit hangoztató beszédében a holland Frits Bolkestein, aki a „törökpárti” Verheugen kollégája az Európai Bizottságban. Érvei nyomatékosítására a holland biztos Bernard Lewis amerikai iszlámszakértőt idézte, aki szerint „Európa az évszázad végére muzulmán lesz, az arab Nyugat, a Maghreb része”.

Törökország elmúlt százéves fejlődése ugyanakkor azt demonstrálja, hogy a két kontinens és két civilizáció határán fekvő hatalmas ország egyre közelebb került Európához és az unió felé vezető út elvágása Ankara egész nyugati orientációjának a végét jelentheti. „Ha a török tagság árát nézzük, azt is meg kell vizsgálni, hogy mibe kerülne az elutasítás” – vélekedik egy, Javier Solana uniós külpolitikai főmegbízott környezetéhez tartozó diplomata. A Martti Ahtisaari korábbi finn államfő vezette független szakértői csoport által készített tanulmány szerint egy, Törökország számára kedvezőtlen döntés felerősítené az Európa-ellenes érzelmeket, aláásná az Erdogan-kormány tekintélyét, és alighanem végleg kisiklatná a reformokat.

HOL TART AZ UNIÓ? Európa számára természetesen nagyobb a tét, mint csupán annak a mérlegelése, hogy a döntés milyen változásokat indukál Törökországban és annak jövőbeli orientációjában. Balázs Péter magyar biztos már régóta hangoztatja, hogy minden korábbi bővítésnél fontosabb szempont, hogy az Európai Unió valóban fel van-e készülve Ankara befogadására. Ezért az október 6-i bizottsági jelentésnek mindenképpen választ kell adnia olyan kérdésekre, hogy milyen hatással lesz az unió finanszírozására és döntéshozatali mechanizmusára annak az államnak a felvétele, amely, miközben a legszegényebbek közé fog tartozni, népessége folytán a legnagyobb szavazati súllyal rendelkezik majd a tagországok kormányait tömörítő Tanácsban. Mérlegelni kell továbbá azt is, hogy a törökökkel való tárgyalások megkezdése miképpen hat majd az unió általános lakossági megítélésére – végső soron ezen áll, vagy bukik a nagy erőfeszítések árán elfogadott uniós alkotmány életbe lépése.

Sok európai politikus számára ugyanakkor meggyőzőnek tűnik az az érvelés, hogy a török csatlakozás rövid távú hátrányait a hosszú távú előnyök ellensúlyozni fogják. „A soketnikumú, multikulturális és sokvallású Európa azt üzenné az egész világnak, hogy a civilizációk harca nem az emberiség végzetszerű sorsa. Európa hídszerepet tölthet be a Nyugat és az iszlám világ között” – állapítja meg az Ahtisaari-csoport fentebb már idézett jelentése. Ezzel szemben egy esetleges elutasítás sokak szerint szinte az egész muzulmán világot Európa ellen fordíthatja. A szakértők azt is a török csatlakozás javára írják, hogy megnöveli majd az EU külpolitikai súlyát például a közel-keleti konfliktus kezelésében és a Kaukázus térségében. Törökország földrajzi fekvése folytán Európa biztonságos energiaellátásának is kulcstényezője lehet, hiszen javíthatja a hozzáférést Közép-Ázsia és Szibéria mesésen gazdag lelőhelyeihez.

Az is igaz ugyanakkor, hogy Törökország befogadása minden bizonnyal felgyorsítja majd az EU-nak a mostani bővítéssel már amúgy is megindult mélyreható átalakulását. Egy, uniós és török szakértőkből álló vegyes bizottság számításai szerint az Európai Uniónak évente maximum 18-20 milliárd eurójába kerülne (a 2 milliárdos török befizetés nélkül), ha Törökország most és a jelenlegi feltételek mellett csatlakozna. Amennyiben 2015-ös belépéssel számolunk, a várható növekedési trendek mellett 2020 körül 15 és 20 milliárd euró lenne a nettó török költségvetési pozíció, ami az akkorra prognosztizálható uniós GDP 0,20 százalékával lenne egyenlő. Az Európai Politikai Tanulmányok Központja (CEPS) által publikált dokumentum ezt az összeget ugyan jelentősnek, de az EU-büdzsé szempontjából vállalhatónak nevezi, vagyis cáfolja azt, hogy a török csatlakozás felrobbantaná az uniós költségvetést. Az idei bővítés körüli pénzügyi viták viszont azt sugallják, hogy mivel a tagállamok nem hajlandók a felmerülő pluszköltségek finanszírozására, a török belépés ára a hagyományos értelemben vett regionális és mezőgazdasági politika lebontása lehet. Törökország befogadása tehát a mai Európai Unió végét, és egy másik kezdetét jelentheti.

Mindez az uniós döntéshozatalra is érvényes, sokan tartanak attól, hogy az „török bazárrá” alakulhat Ankara felvétele után. Törökország lélekszáma – ezáltal szavazati súlya – ugyanis 2015 körül eléri Németországét, miközben GDP-je alapján az EU szegényházába tartozik majd.

JÓ TANULÓ. Angela Merkel, az ellenzékben lévő német kereszténydemokraták (CDU) vezetője és számos más európai politikus szerint az EU-nak teljes jogú tagság helyett különleges partneri viszonyt kellene Törökországnak felajánlania. Ezt a véleményt osztja Irnerio Seminatore, a Nemzetközi Kapcsolatok Európai Intézetének (IERI) elnöke is, aki szerint félő, hogy az uniós tagsággal járó demokratikus reformok meggyengítik a török hadseregnek az ország társadalmi-politikai életében betöltött stabilizáló szerepét, és így nem lesz, ami útját állja az iszlám radikalizmus térhódításának. Az EU nyomására történő, erőltetett ütemű demokratizálódás másik kockázata a kiterjedt eurázsiai államban élő nagyszámú etnikum szeparatista törekvéseinek az esetleges felerősödése. „Törökország kívülről Európa barátja és stratégiai partnere, de mihelyt belül találja magát, az európai egység ellenségévé válik” – fest sötét képet a várható következményekről. Brüsszelben ezzel szemben úgy látják (bár az Európai Bizottság tagjait is megosztja a kérdés), hogy Törökországban az uniós tagság által diktált reformok hatására máris rengeteg pozitív változás történt. Ankara jó tanulónak bizonyult, és most teljesítménye honorálását várja az EU-tól.