Virágzó tájat ígért a németeknek Helmut Kohl a brandenburgi kapunál 1990. október 3-án, a német egyesítés történelmi pillanatában. Szavai a gazdasági válság súlyosbodásával egyre gyakrabban csengenek vissza a kelet- és nyugatnémet polgárok fülében egyaránt. A politikailag annyira kívánt egység után ugyanis a gazdasági siker elmaradt. A keletnémet tartományokban nemhogy a várva várt gyors növekedés nem következett be, de a nyugati szociális és munkajogi szabályozás azt is megakadályozta, hogy kialakuljanak egy virágzó gazdasági modell előfeltételei. „Gazdasági csoda helyett egy második Mezzogiorno jött létre Európában a keletnémet tartományokban, ahol az állami támogatások nem segíthetnek a strukturális problémákon” – hasonlította az elmaradott olasz dél és fejlett észak makacs egyenlőtlenségéhez a „két” Németország viszonyát Hans-Werner Sinn, a müncheni Ifo intézet vezetője.
Lakótelep Drezdában. Még mindig falak választják el a két Németországot.
Az ország újraegyesítését követően a keleti tartományok felzárkóztatására elköltött állami támogatások – amelyek éves szinten még ma is megközelítik a 83 milliárd eurót, azaz a német GDP 4 százalékát – kezdetben valóban gyors növekedést indítottak el: az infrastrukturális beruházások az első években 6-8 százalékos konjunktúrát hoztak. Ez a növekedés azonban nem vált „önfenntartóvá”. Így az állami beruházási projektek kifutásával a gazdasági bővülés tempója a nyugati szint alá süllyedt, a munkanélküliség pedig a duplájára nőtt – míg az ország nyugati felében 8,5 százalék az állástalanok aránya, keleten ez az arány meghaladja a 18 százalékot (lásd a grafikont).
„A keletnémet probléma gyökerét nem a két német márka egy az egyben történt átváltásában kell keresni, hiszen emellett még a keletnémet bérek alig felét tették volna ki a nyugati bérszínvonalnak” – állítja Sinn. Sokkal nagyobb probléma volt, hogy hagyták a munkabéreket gyorsabb ütemben emelkedni, mint azt a termelékenységi szint megengedte volna. Ennek hatására az összehasonlíthatatlanul tőkeerősebb nyugatnémet cégek egyszerűen „letarolták” a versenyképtelen keleti konkurencia piacait, miközben a keletnémet tartományok számára annyira fontos befektetők még keletebbre tolták telephelyüket, az olcsóbb Lengyelországba, Magyarországra vagy Csehországba. Az egyesítésben prioritást élvező társadalmi egyenlőség elve tehát ellentmondásba került a piacgazdaság szabályaival, miután a keleti tartományokra is alkalmazott nyugati bér- és szociálpolitika megakadályozta a keletnémet vállalatokat a felzárkózásban és egy önfenntartó növekedés generálásában. A magas bérek és erős szakszervezetek árnyékában keleten elhalt a vállalkozásnak még a csírája is – mintegy „tovább élt” az egykori NDK.
OSSIK ÉS WESSIK. Az újraegyesítés a keleti tartományokba 14 év alatt átáramoltatott 1250 milliárd eurónyi pénztranszfer ellenére gazdaságilag kudarcot vallott, ami mára minden korábbinál súlyosabb kérdésekkel szembesíti az össznémet társadalmat. Annál is inkább, mert ma már a nyugati tartományoknak is váltaniuk kell ahhoz, hogy fenntarthassák a versenyképességüket a globalizálódó világgazdasági környezetben. A német gazdaság motorja 2004-ben ugyan végre valamelyest beindulni látszik, az 1,8 százalékos GDP-bővülés forrása azonban a nemzetközi konjunktúrában, nem pedig a belső feltételek javulásában keresendő. A magas államháztartási hiánnyal, duzzadó adósságállománnyal, mindennapos vállalati csődökkel, s végül, de nem utolsósorban jóval 4 millió fölé szökő munkanélkülivel küzdő Németország számára ma már elkerülhetetlen egy sor reform következetes végigvitele. A Gerhard Schröder kancellár szociáldemokrata-zöld kormánya által beindított Agenda 2010 reformcsomag munkaerő-piaci része számos kedvezmény megszüntetését tartalmazza, és szigorításokat helyez kilátásba. Csökken többek között a munkanélküli-segély, visszafogják a szociális segélyt, továbbá átalakítják a foglalkoztatás szabályozásának ma igencsak merev rendszerét. Mindez természetesen sokkal súlyosabban érinti majd a magas munkanélküliséggel küzdő keleti tartományokat, ezáltal tovább mélyül a szakadék „Ossik” és „Wessik” – azaz az ország keleti, illetve nyugati felében lakók – között. Nem véletlen, hogy míg Schröder reformterveit a nyugatnémetek 63 százaléka támogatja, addig a keletieknek csupán a 39 százaléka.
A biztonságot és egyenlőséget szavatoló elmúlt rendszerre egyre nagyobb szentimentalizmussal emlékező keletnémetek ma frusztráltabbak, mint valaha. A kiépített autópályarendszer, a hatalmas bevásárlóközpontok és a felújított belvárosok kulisszái mögött növekvő társadalmi feszültségek bújnak meg, amelyek eleinte „csupán” felvonulásokban, majd a múlt héten már politikai véleménynyilvánításban is megmutatkoztak. Az elégedetlenség két tartományi választáson is a weimari köztársaság kudarcára kísértetiesen emlékeztető eredményt hozott. A kiábrándult szavazók jóvoltából a posztkommunista utódpárt megerősödött, továbbá egy-egy szélsőjobboldali politikai csoport is lehetőséget kapott arra, hogy mostantól a brandenburgi, illetve a szászországi tartományi parlament padsoraiból szóljon bele a német politikai életbe.
MARADNAK A REFORMOK. A keletnémet hangulat azonban egyelőre nem látszik megingatni a berlini szociáldemokrata-zöld koalíció reformterveit. „Az, hogy érzékenységet mutatunk, és megpróbáljuk megválaszolni az emberek félelmeit, nem jelenti azt, hogy változtatnánk a reformterveken, csupán megpróbáljuk elmagyarázni, miért is van szükség arra, amit teszünk” – nyilatkozta a kancellár a Deutsche Welle hírügynökségnek. Ráadásul a tartományi választások eredményei – a szélsőségek elgondolkodtató előretörése mellett – enyhe reménysugárként is szolgáltak Schröderéknek, hiszen a keletnémet elégedetlenség fő vesztesei nem a szövetségi kormány pártjai, hanem éppen a legnagyobb ellenzéki erő, a kereszténydemokraták lettek. Vagyis az a CDU, amely annak idején Helmut Kohl exkancellár vezetésével az ország újraegyesítését levezényelte, a keleti tartományok elhibázott felzárkóztatását elindította – eközben a szükséges gazdasági és társadalmi reformokat elmulasztotta.
