Korántsem új találmány a késsel való egészségügyi séta, mégsem tűrték a derék Bobbyk, hogy Peter Doherty, a Libertines zenekar rosszcsontja a divatos lépésmérő helyett egy hatalmas böllérkéssel „ámokfusson” a törvénytisztelő brit állampolgárok között. Bár senki nem bizonyította be, hogy egy méreten felüli bökő káros lehet az egészségre, a súlyos drog- és kábítószer-problémákkal küzdő fiatalembert előzetes letartóztatásba helyezték, majd az excentrikus ifjú a bírósági tárgyalás után egy autó tetejére ugrott, hogy gitárjával zenés „sajtótájékoztatóban részesítette” az újságírókat.
Dohertynek tiszta volt a lelkiismerete, sohasem használta, ráadásul a napokban jelent meg zenekarának, a Libertinesnek a második lemeze. Az album mellesleg első helyen áll a szigetország eladási listáján. És hogy milyen a lemez? Nos, a fentiek ismeretében ez mellékes. A Libertines ugyanis afféle attitűd-zenekar, a nagyközönség elsősorban azért szereti őket, mert helyettük teszik tönkre magukat, helyettük mutogatják a vénájukat (lásd a borító), hogy ide lőjetek, helyettük randalíroznak, mint a gimnazista hülyegyerekek. A Libertinest hallgatva kockázatmentesen lehet bárki nagypofájú önpusztító, olyan, amilyen mindig is szeretett volna lenni, de annak idején csak akkor vette be a Bart Simpson LSD-bélyeget, amikor véget ért a vizsgaidőszak.
Jelen állás szerint négyes erősségű beatle-mánia tartja izgalomban Angliát, és úgy tűnik, a zenekar körüli hisztéria jobbára csak a szigetország belügye. Amikor a kontinensen játszanak, a közönség zokszó nélkül viseli el, hogy nincs velük az elviselhetetlenül modortalan Doherty, az angol közönség viszont kiköveteli magának nemzeti botrányhősét.
The Libertines: The Libertines Rough Trade/Neon Music. 42 perc, 14 szám. Poptőzsdei árfolyam: *** és fél
