Viszonyom a régiségekhez változó. Amikor gyerek voltam kimondottan untam mindent, ami antik, azon egyszerű oknál fogva, hogy 1945 előtt túlnyomórészt antik bútorok és egyéb régiségek között zajlott ifjonti életem. Szüleimnél, nagyapámnál, rokonoknál, s általában mindazoknál, akikkel egy úri família kapcsolatot tartott. A legantikabb „darab” a családban a zsennyei kastély volt, ez a minden művtörténeti könyvben szereplő, szép röneszansz kastély. (Az 1945 utáni eltulajdonítás nyomán ma festők és szobrászok alkotóháza, az ősparkkal együtt: jól teszi, a történelmi földcsuszamlás itt véletlenül pozitív csúszást produkált.)
Változott a viszonyom a régiségekhez, amikor – 21 éves voltam – 1951-ben az atyai házból kitelepítettek bennünket, Budáról egy tanyára, és régiségestül, nem-régiségestül, mindenünk ott maradt a derék pártkádernek kiutalt villában. Akkor már a válás fájdalma emelte szememben értéküket. Ezek a régi családi bútorok és egyéb antikvitások – nem csak a mieink, egy egész társadalmi osztály ingóságai – hamarosan megjelentek a Bizományi Áruházakban. A meganynyi „új földesúr” kisöpörte újdonsült lakásából az osztályellenség ócskaságait. Valóságos aranybánya volt akkoriban egy-egy bizományi. Aki felszínen maradt, pénze is volt, fillérekből főúrian berendezkedhetett. Persze, ha volt rá igénye. Mert nemsokára a borzalmas „varia” járta, meg a szocmodern, és a csúcson a nem kevésbé borzalmas koloniál. Lassan érő fővel ekkor szerettem bele a finom antik környezetbe, mely időtlen. Itt nem a divat, egyedül az ízlés az úr. És kezdtem visszavásárolgatni mindazt, ami gyermekkorom egykor unt bútoraira, szőnyegeire, tárgyaira emlékeztetett. Úgy is mondhatnám: szegénységben, nélkülözésben elhalt, öregkorukra páriasorsra ítélt szüleim szellemalakjainak is tiszteletet adva rendeztem be – remélhetően végleges – otthonomat.
Ezért vonz, sőt valósággal meghat manapság, ha ízléssel komponált antik holmik közé kerülök. És vagyok régiségboltok szenvedélyes búvárkodója. (Sajnos már nem az ötvenes-hatvanas évek áraival.) Ezért fogott el azonnal az otthonosság jóérzése, amikor a napokban beléptem a Bárczy István utcában a Légrádi-féle Antique Restaurant kis, elegáns terébe. Nem véletlenül neves és patinás, szerepel a Michelin világkatalógusában és az American Express kényes listáján is, 1994-ben pedig az Év Étterme elismerést kapta. Alul régiségek, lakásszerű lazasággal elrendezve, a márványlépcsőn pedig, márkás, régi festmények között, az ódon keresztboltíves emeletre jutunk. Összesen öt asztallal. Nem étterem ez, inkább egy főúri kastély ebédlője, minden darab tökéletes, szőnyegek, vázák, gyertyatartók, gobelin-székek. Természetesen Apponyi-orange Herendivel meg ezüsttel terítenek, ugyebár ez a minimum. Mégsem kínosan feszes, hanem otthonos a hangulat.
Mindehhez kiváló konyha járul. Nem úgy, mint némely sznobisztikus éttermekben, ahol a flanc és a barokkos ételépítmények vannak hivatva elfedni a tökéletlen konyhát. Nem túlburjánzó az étlap, de ami van, az fantáziadús. Legközelebb megízlelem a Csekonics-salátát is, hogy végre úgy érezzem magam, mint egy Csekonics. (Ki emlékszik még e régi pesti kiszólásra? Generációs kérdés.) A többi között van erőleves sherryvel, kértem egy csészével, decens ízkombináció. Van garnéla pezsgős tésztában vagy libamáj roston calvadosba tunkolt almán. A fogasfilé rózsabors mártással hatalmas, elomló, nagyon jó. Vagy a spárga pisztrángfilében. A paprikás csirkét különlegességgé emeli a jópofa túrógombóc. A Hubertus-őzgerincfilé nagyon tartalmas, sötét mártásban tocsog, úgyhogy legközelebb kipróbálom a borjújavát is erdei gombamártással (a mártás a húsok lelke). Amarettós mandulafelfújt sajnos nem volt, így a „Főpolgármester tortáját” ettem, és fádnak találtam. Apropó főpolgármester: megtudtam, hogy hivatala 2005-re fölmondta a Légrádi Antique bérleti jogát, állítólag hivatal kerül ide is. Nem kár egy ilyen nemzetközi hírű, különleges, belvárosi patinájú kulináris ékszert feláldozni egy szürke hivatalért?
