A kádári kisembereket

célozza Orbán Viktor politikai retorikája. A Fidesz-MPP elnöke nem csak „munkát, otthont és biztonságot” kínál (amint azt pártja az európai parlamenti választások kampányában ígérte), hanem a reformoktól is meg kívánja óvni a magyar népet. Szerinte ugyanis ma „nem reformokra, azaz felforgatásra, hanem biztonságra van szükség”.

De mit is jelent ma a változatlan, reformmentes biztonság? Alighanem a „megalvadt struktúrák” további konzerválódását, a puhán diktatórikus államszocializmus langymeleg évtizedei iránti nosztalgiát. A hetvenes-nyolcvanas években kialakított „biztonság” negatív hatásait a rendszerváltás óta megválasztott demokratikus kormányok tehetetlensége következtében mindmáig nyögjük; példának okáért nincs jól működő egészségügyi ellátásunk, oktatási rendszerünk, hatékony közigazgatásunk.

Orbán sokadszor tesz kísérletet arra, hogy a szocialista szavazóbázis erősen antikapitalista és változásellenes balszárnyának szimpátiáját elnyerje. Most pedig, amikor a másik oldalon megjelent egy reformpárti „modernizátor”, ismét támadásba lendült.

A politikai logika szerint a Fidesz célt érhet. Orbánnak reális esélye van arra, hogy a rendszerváltás veszteseit – legyenek ők ideológiai értelemben jobb- vagy baloldaliak – egy emberként állítsa maga mögé. De mekkora árat kell mindezért fizetnie? A Fidesz modernizációpárti szavazóinak nagyobb részét valószínűleg hergelik Orbán kádárista kiszólásai. Ők csak abban bízhatnak, hogy kormányra kerülve a Fidesz újra retorikát (és politikát) váltana. Ebbéli hitüket erősítheti, hogy az Orbán-kormány az első három évben kétségtelenül a gazdaság szükségletei szerint politizált.

Ám ekkora kacskaringók vajon bejárhatók-e ilyen rövid idő alatt? A nem kellően leválasztott szélsőjobb és a piacellenes, állampárti „baloldal” könnyen alááshatja a 2006-tól kormányzásra készülő párt gazdaságpolitikáját. Azét a pártét, amelynek gazdasági programjában egyre kevésbé látjuk a nyugati értelemben vett konzervatív, liberális, horribile dictu, jobboldali elemeket.