Nem csak Wagner Richárd élt és komponált vezérmotívumainak bűvkörében, hétköznapi életünk is tele van vezérlő motívumokkal. Szellemi vonzódásoktól a reggeli fürdőszoba-rituáléig. És persze itt vannak az étkezési szokások, a kacsazsíros friss kenyértől a homárig; ezen a téren nálam végtelen a skála, hiszen nem tudnék olyan ételt említeni, melyről azt mondanám, hogy eleve nem szeretem. Szerintem Krúdy se tudott volna, mégis volt étkezési vezérmotívuma: a helyek, ahol enni szeretett. Neki Óbuda volt az élettere, ott is hagyta legendáriumát néhány vendéglőben. Nekem pedig immár sok éve Budaliget-Pesthidegkút-Solymár vidéke. Nem csoda, ha ezeken a hasábokon is vissza-visszatérek kedvenc, húslevesillatú vendéglőimhez.
Egy szó, mint száz, pár napja megint egyszer betértünk a Náncsi Nénihez. A névadó unokája sok évvel ezelőtt elhatározta, hogy olyan, nagymama konyháját idéző vendéglőt nyit, ahol mindennek az ellenkezőjét fogják csinálni, mint amit máshol. Ha arra gondolunk, hogy ez még a szörnyű pártállami „vendéglátó-ipari egységek” idejében történt, nyugodtan mondhatjuk, hogy Náncsi Néni Vendéglője korszakváltásnak számított. A rosszkedvű pincérek sanyarú évtizedei után pedig kifüggesztették a bejárat elé alaptörvényként, miszerint „Amelyik pincér nem tud mosolyogni, jobban tette volna, ha vendégnek születik.” Az elsők között itt vezették be a mesélő étlapot. Divatot csináltak, amit én nagyon szeretek, mert nem kell a pincért nyaggatni, miből áll, amit rendelni szeretnék. De a Náncsi-féle mai étlap egyébként is lapozgatni való. Régi fényképek, levlapok, ódon hirdetések tarkítják, irodalmi passzusokkal, Eötvös Károlytól, Móra Ferenctől. Eltelik az idő, míg hozzák az ételt. (De eléggé nem dicsérhető módon újságkínálat is van.)
Hibám, hogy ha valahol valami jót ettem, ott legközelebb is azt eszem. Ez nem tesz jót a plurális demokráciának. (Vezérek és vezérmotívumok átka.) A húslevesnek például ritkán bírok ellenállni, még leginkább a gombalevesek képesek elcsábítani élvezetétől. Itt ez történt. Fölfedeztem a napi ajánlatban a császárgomba-levest. Még sosem ettem császárgombát, mely már az ókori Rómában luxusnak számított. Ritka, tehát drága (de azért még nincs aranyára, mint a szarvasgombának). És valóban nagyszerű a leves belőle, intenzív karaktere, kissé égett-füstös bukéja van, gyorsan száraz fehérbort kell kortyolni utána. (Például etyeki Pinot Gris-t, melynek egyetlen hibája, hogy bár nem langyos, nem is elég hideg.)
És akkor kezdhetjük a hamleti mérlegelést, hogy mi következzék. Halakból, rákokból alaposan töltekeztünk a nyáron a horvát és az olasz Adrián, most másfelé orientálódunk. Még a „Zsíros bödön” is felmerült: kis piros bödön tele libazsírral vagy pecsenyezsírral, hozzá lilahagyma (örök fájdalmam: imádom, csak nem bírom), paprika, kovászos uborka, ahogy kell (mindez 90 forintért). Vagy bográcsban főtt friss lecsó tojással és friss kenyérrel. Végül a pirosra sült fokhagymás, mustáros tarjánál kötöttem ki, mert ez egészségtelenebb. Mellé jól odasütött, anyuka-féle kockakrumplit és kocsis-salátát adnak. Pompás volt, ehhez viszont kellett inni egy csapolt Radebergert, régi kedvencemet, amikor még ez volt a béketábor legjobb söre az NDK-ból. Párom kemencében pirosra sült gyöngytyúkot választott: a tanyasi madarat fűszeres olajban pácolják, majd baconszalonna-takaró alatt megsütik, mellé rózsaszirommártás, sült alma és krumplifánk jár. Csakhogy itt az újabb dilemma, az a bizonyos vezérmotívum. Köztudott, hogy Náncsi Néninél a túrógombóc óriási és felséges. Mindig elhatározom, hogy kipróbálok valami mást, például az őrjítően hangzó, belga csokoládéból készült csoki-szuflét. Sosem sikerült megcsalni a régi kedvest. Akárcsak most. Remegett a túrógombóc, remegtem én a vágytól. De az aktus után hamar rendbe hoztam magam, megpillantva az étlap ódon hirdetései közül az „Egyetemes emésztőpor”-t. Mely „1857 óta kereskedelmi czikk, kis doboz ára 84 krajczár”. A hülyének is megéri.
