Jó lenne irányt váltani, mert a Magyar Szocialista Pártnak nem lesz visszaútja a kormányzásba a régi mondanivalóval, s talán a régi emberekkel. Vagy ha mégis, akkor az az országnak rosszabb lesz, mint a pártnak. E szavakkal ostorozta nem sokkal a Fidesz 1998-as hatalomra kerülését követően a Népszabadságban az akkor még pártonkívüli nagyvállalkozó, Gyurcsány Ferenc a hozzá mégiscsak legközelebb álló politikai tömörülést. Az irányváltás, mint tudjuk, elmaradt, a szocialisták vezette kormány pedig zömében a régi mondanivalóval és részben a régi emberekkel vágott neki a mostani ciklusnak. S noha Gyurcsány ott volt a tűz közelében – a Medgyessy-kormányban előbb a kormányfő stratégiai tanácsadójaként, majd sportminiszterként -, a kormányzás sodródó, stratégia nélküli jellegén nem tudott változtatni. Pedig Gyurcsány már idézett cikke szerint „a stratégia hiánya rosszabb, mint egy csapnivaló program”.
A szélárnyékban eltöltött esztendők után a Medgyessy mögül kifaroló és pártjában üstökösszerűen felemelkedő, immár miniszterelnök-jelölt Gyurcsánynak alkalma nyílik a gyakorlatba átültetni az elmúlt öt évben leírt stratégiai, ideológiai elképzeléseit. De melyek is ezek?
Martin József Péter, a Figyelő főszerkesztője
KOMPROMISSZUM. Az MSZP jelenlegi kormányfő-jelöltjét láthatóan elbűvölte Tony Blair, Bill Clinton és – részben – Gerhard Schröder új baloldali, „harmadik utas” politikája. Az a politika, amely a kilencvenes években – a legilletékesebbet, Anthony Giddens brit szociológust, Blair stratégiai tanácsadóját idézve – egyszerre próbált túllépni a régi típusú, „kollektivista” szociáldemokrácián és a piac mindenhatóságát hirdető neoliberalizmuson. Gyurcsány későbbi dolgozataiban az új baloldal hazai adaptációjaként a polgári balközép, illetve a nemzeti közép kategóriákat használja, egyszerre kínálva egyfajta kompromisszumot az államtalanított kapitalizmus és a túlzott intervencionalizmus, valamint a Fidesz-kormány regnálása nyomán végletesen kettészakított társadalmi oldalak között. Az „árkok betemetése” és az emberarcú kapitalizmus megteremtése lett volna a Medgyessy-kormány ideológiai sorvezetője – más kérdés, hogy e nemes célokat a gyakorlatban a politikai kinevezettek számának gyors növekedése, a gazdaságban pedig az egyszerű osztogatás helyettesítette.
Érzékelvén a kormány sikertelenségét és egyre meredekebb népszerűségvesztését, Gyurcsány írásaiban – amolyan „benn is vagyok, kinn is vagyok” szerepben – kitartóan követelte a változásokat. Sokszor mutatott rá a szocialisták politikai deficitjére: víziók, stratégiák, jó kommunikáció nélkül nem lehet sikeres a (baloldali) politika. Felvetett egy másik, MSZP-s berkekben eretnek gondolatot is, nevezetesen azt, hogy a versenyképesség érdekében priorizálni kell az egyes célok között, de a valóság itt is „közbeszólt”, és az uniónak benyújtott nemzeti fejlesztési terv végső soron mindenkinek kedvezni akart. A „modernizátor” sürgette a reformokat is. Szerinte nem csak pénzkérdés az egészségügy, az államigazgatás és az oktatási rendszer átalakítása. A szemléletet kell megváltoztatni, a meglévő javakat – állítja – igazságosabban is fel lehetne osztani. „Jóléti rendszerünk eltorzult, és többé nem a társadalmi igazságtalanságok csökkentését, hanem a társadalmi elit közpénzből finanszírozott támogatását és újratermelését szolgálja” – írta az év elején „Merjünk baloldalinak lenni!” című programjavaslatában.
KÉTSEBESSÉGŰ MAGYARORSZÁG. Miközben az elmúlt öt esztendő írásainak főbb megállapításai megegyeznek, a dolgozatok azt is mutatják, hogy Gyurcsány nézetei balra csúsztak a kezdeti „harmadik utas” ideológiához képest. Az idén januárban egy interjúban már azt fejtette ki, hogy Magyarországon nem másolható a harmadik út. Mégpedig azért nem, mert a magyar társadalomban van egy jelentős tömeg, amely nem modern társadalmi viszonyok között él. Ők a „leszakadók”, a „félmodernek” Gyurcsány interpretációjában. Magyarország – szemben a „kétharmados” nyugati országokkal – „egyharmados” társadalom, ezért nem lehet csak a középosztályra alapozott politikát folytatni. A „kétsebességű” Magyarországot egyszerre kell felzárkóztatni és fejleszteni.
Ehhez pedig a személyes, politikai kapcsolatait kitűnően kamatoztató, sikeres vállalkozóból visszavedlett politikus, némileg eltávolodva az új baloldali gondolattól, aktívabb államot szeretne. Abban bízik, hogy az elkövetkező kilenc évben az Európai Unió segítségével több mint 10 ezer milliárd forint értékű fejlesztés valósulhat meg nálunk. Gyurcsány végső soron az állami és uniós forrásoktól várja a modern Magyarország létrejöttét, és nem nehéz megjósolni, hogy aktivista államfelfogása ütközési pont lehet a minél kisebb és olcsóbb államot hirdető koalíciós partner szabad demokratákkal.
A nagy kérdés azonban nem az, hogy mer-e baloldali lenni Magyarország következő miniszterelnöke. Inkább az, hogy az átláthatóbb és a hatékonyabb működés érdekében bele mer-e kezdeni a kreatív rombolásba, az államszervezet modernizálásába. Az igazi csatákat ezen a téren kell majd megvívnia. Ha nyer, történelmi érdemet szerez, ha alulmarad, társadalompolitikai elképzelései könnyen lesznek azonosíthatók a „régi mondanivalóval”.
