 |
Elsősorban az „ínyencek” szeretik a Van Halent, azok, akik Steve Lukather gitárlátomásai közben szivarra gyújtanak, még ha egy benzinkút mellett állnak is.
A Van Halen az 50-es rockerek lázadása, azoké, akik az asszony helyett már inkább a tatár bifszteket nyomkodják, extra adag borssal, és rátenyerelnek a dudára, ha nem indulsz el azonnal, amikor zöldre vált a lámpa. A Van Halen azon amerikai rock-bandák közé tartozik, amelyek bár igazán sosem voltak népszerűek Magyarhonban, de elegendő számú slágerük volt ahhoz, hogy Komjáthy György meleg ajánló sorai mellett felcsendüljön néhány remeklésük a Csak fiataloknak! című műsorban.
A Van Halen lemezek gyűjtése az úri sportok közé tartozott a nyolcvanas évek első felében, azok vadásztak a „minden idők legjobb rock-lemezének” nevezett I-es sorszámú LP-re, akik rendelkeztek Videoton Hi-Fi toronnyal, az akkor 100 ezer forintba kerülő videomagnóval, és a Rambo 1-el.
Szóval, nálunk a Van Halen kizárólag középosztálybeli hóbort volt. Persze, ez nem állt az Egyesült Államokra, ahol a bemutatkozó lemezük 9 millió példányban fogyott, és a gyengébb albumaik is minimum dupla platina státust értek el.
Az 1973-ban alakult kaliforniai zenekarnak volt miből válogatnia a The Best Of Both Worldsre. Több tucat listás dalt írtak, volt két jelentős korszakuk, az egyik az akrobatikus rock and roll hímpávájához, David Lee Rothhoz kötődik, a másik a legalább ilyen jó hangú Sammy Hagarhoz. „Hatalmas” rock-számok fűződnek a nevükhöz, ott van például az Ain’t Talkin’ ‘Bout Love (ezt az Apollo 440 nevű techno-csapat vitte újra sikerre), a Jump, a Can’t Stop Lovin’ You, és a Panama. Milyen a Van Halen okozta izgalmi állapotot? Olyasmi, mint amikor az 50-es rocker whiskyvel öblíti le a Viagrát, de mire Eddie van Halen túljut a gitárszólóján, az asszony már horkol. Marad a léggitározás.
