Reményfutamok

Sportnagyhatalom – szeretjük Magyarországot így emlegetni. A nyolcvanas években Müller Péter ezt dalba is foglalta: „Azt mondod kis ország, jól van / Tanultam én is, hogy kicsi / De mindig élen járt a sportban”. Az elvárások Athén előtt sem kisebbek a korábbiaknál, egyes hozzáértők azonban már kongatják a vészharangot. Rövid távon optimista Molnár Zoltán, a Magyar Olimpiai Bizottság ügyvezető igazgatója is: „Az athéni olimpián még hozzuk az eddigi eredményeket, ez azonban nem jelenti, hogy minden változatlanul mehet tovább”. A sportfinanszírozás több hagyományos olimpiai sikersportág szakági vezetője szerint sem megfelelő. „Ha nem változik az állami támogatások struktúrája, akkor a magyar sport nagyon rövid időn belül súlyos visszaeséseket fog elszenvedni” – figyelmeztet Jakab Zoltán, a Magyar Vízilabda Szövetség főtitkára.

ELAPRÓZOTTSÁG. A panaszok többrétűek. A sportirányítással szembeni kételyeit hangoztatja Kovács Tamás, a Magyar Vívó Szövetség technikai igazgatója: „Teljesen fölösleges köztestületeket, vízfej-szövetségeket hoztak létre, 80-100 millió forintos költségvetéssel. Ettől nem lesz jobb a magyar sport.” A főtitkár elképzelése szerint ideálisabb lett volna az olasz példát követve egycsatornás irányítási rendszert létrehozni: ott az olimpiai bizottság alá tagozódnak be a nem olimpiai sportágak szövetségei is. „A magyar sportban az „oszd meg és uralkodj” elv uralkodik, nincs átfogó koncepció” – vonja le a következtetést Kovács.

Schmidt Gábor Többet kellene belapátolni Négyszázötven millió forintból gazdálkodik a kajak-kenu szövetség, az összeg három fő forrásból érkezik. Az államháztartás alrendszereiből 250-260 milliót kap a sportág, a szponzori bevételek megközelítik a 100 milliót, míg a maradék egyéb bevételekből, így versenyzési engedélyekből, a szövetség autóbuszainak, motorcsónakjainak bérbeadásából és hasonló saját tevékenységekből folynak be. „A sportág iránt egyre nagyobb az érdeklődés a szponzorok részéről, ami egyrészről a versenyzők eredményeinek, másrészről a hazánkban professzionálisan megrendezett világversenyeknek köszönhető” – sugall némi optimizmust Schmidt Gábor főtitkár. A nemzetközi szövetség is – annak érdekében, hogy jobban közvetíthető legyen a sportág – úgy próbálja átalakítani a versenyprogramot, hogy az események rövidebbek és pergőbbek legyenek. A nézhetőség nagyban függ ugyanakkor a közvetítő televíziós társaságtól is, persze a szövetség is próbál ehhez hozzájárulni, a hazai versenyeken például a szövetség bérelt egy versenyzőkkel együtt haladó kamerát, egy úgynevezett go-camet. „A szövetség költségvetése azonban hozzávetőlegesen arra elég, hogy a válogatott keretek felkészülését finanszírozni tudjuk. A nem olimpiai szakágakban azonban például már a lehetséges kettő helyett csupán egy egység indulását tudjuk finanszírozni” – húzza meg a mérleget Schmidt. Az egyesületek komoly gondokkal küzdenek: eltűntek a támogató bázisszervek, a létesítmények pedig rossz állapotban vannak. „Fontos lenne, hogy a minisztérium felismerje: a szövetségek mellett az egyesületeket is kell támogatni, különben hatalmas problémák lesznek” – figyelmeztet a főtitkár. Schmidt szerint a létesítmények helyzete is „nagyon rossz”, állagmegóvásra, fejlesztésekre nincs pénz, így gyakoriak a fűtetlen, beázó öltözők, a katasztrofális állapotú és felszereltségű tanmedencék és kondicionáló termek.

Az alapvető gond persze az, hogy kevés a sportra fordított pénz. „A sportminisztérium költségvetése csupán 0,5 százaléka a GDP-nek: hogyan beszélhetünk így egészséges és sportos Magyarországról?” – teszi fel a kérdést Jakab Zoltán. A szétosztott összegek Kovács Tamás szerint nemzetközi viszonylatban is alacsonynak mondhatóak: „A magyar költségvetés 0,3 százaléka jut a sportra – és ennek is csak egy kis szelete megy az élsportra -, míg a nagy sportnemzeteknél az arány 2 százalék körül mozog”. A támogatandó szakágak száma is magasnak tűnik: „Hatvannégy sportág támogatása egyszerűen lehetetlen. Fel kell vállalni a konfliktust: el kell dönteni, hogy melyek azok a sportok, amelyeket hagyományaik, eredményeik alapján támogatni kell” – húzza alá a vízilabda szövetség főtitkára.

ÁLLAMI SZEREPVÁLLALÁS. A panaszosok egy része nyitott kapukat dönget. A szakminisztérium elkészítette a régóta várt nemzeti sportstratégiát, amelynek részleteit az athéni olimpia után hozzák nyilvánosságra. „A nemzeti sportstratégia megmondja, hogy melyek azok a sportágak, ahol az államnak kiemelt szerepet kell vállalnia, s hogy ez a kiemelt szerep mire irányul” – jelzi Gyurcsány Ferenc, a gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, hogy a döntés gyakorlatilag megszületett. S bár a Figyelőnek augusztus elején – már lemondásának felajánlása után – adott interjújában szigorúan csak a sportról volt hajlandó beszélni, szavaiból úgy tűnt, hogy mindezen a tárca élén esetlegesen bekövetkező váltás sem módosít majd. „Ahogyan az üzlet világában mindenki eldönti, hogy mire fókuszál, a magyar államnak is el kell dönteni, hogy melyik sportág milyen prioritást kap – a jelenlegi kormány ebben a tekintetben nem lesz bátortalan.”

Gyurcsány úgy tartja, nem annak alapján kell különbséget tenni a sportágak között, hogy olimpiai számról van-e szó. „Ez egy tagolt világ és a döntéshozatalba mindenkit be kell vonni.” A versenysportra szánt állami forrásokat elosztó jelenlegi – a 2000-es sporttörvény által kialakított – többcsatornás rendszer a miniszter szerint sem működik. „Ehelyett a köztestületek integrációjának kényszerét próbáltuk megteremteni a Nemzeti Sporttanáccsal” – magyarázza az ugyancsak vegyes visszhangot kiváltó legutóbbi átszervezést.

A sportra fordítandó költségvetési összegek fentebb említett nagyságrendjét Gyurcsány egyébként masszív tévhitnek minősíti. Az óriási eltérés szerinte abból ered, hogy az ilyen célú ráfordításokba nem számítják bele az iskolai testnevelésre adott közel 40 milliárd forint közoktatási támogatást, miként nem veszik figyelembe az – államháztartás részét képező – önkormányzatok által sportra fordított pénzeket sem. Ezeket összegezve ugyanis 80-90 milliárdnyi forint jön ki, s így a bűvös arány meg is haladja az 1 százalékot. Az ilyen kifizetések másutt is diverzifikáltak, például Franciaországban a központi támogatások csupán 11 százalékát teszik ki a sportra szánt kiadásoknak, ezt jóval meghaladja az önkormányzatok és a háztartások hozzájárulása. A 2,8 milliárd eurós központi kiadások 75 százalékát pedig a francia oktatási minisztérium költötte iskolai, főiskolai, egyetemi sporttevékenységre.

Jakab Zoltán Svédcsavarok Háromnegyedrészt szponzori pénzekből jön össze a vízilabda szövetség 400 millió forintos költségvetése. „Az ország egyik legnépszerűbb sportágáról és a legeredményesebb csapatsportágáról van szó” – büszkélkedik Jakab Zoltán főtitkár. A főszponzor pénzintézet közép- és kelet-európai stratégiája alapján minden országban a legsikeresebb sportágat támogatja: így míg nálunk a pólósokat, Szlovákiában például a jégkorongozókat patronálja. „A szponzoráció nem mecenatúra: a támogató kapni akar valamit a pénzéért, s ennek a televízió a fő eszköze” – utal a főtitkár a közvetítések fontosságára. Mivel a vízilabda csapatsportág, egy verseny alkalmával 18-20 embert kell együtt utaztatni: „Ezt a pénzt nagyon nehéz kigazdálkodni. Sokszor vitatkoznak az állami szerepvállalás mértékéről, de a felnőtt válogatott versenyeztetését tipikusan állami feladatnak érzem” – osztja meg a Figyelővel a gazdasági dilemmákat Jakab Zoltán. „A versenyeztetésre iszonyatos pénzek mennek el, de sajnos ez is kevés, tavaly például le kellett mondanunk a junior lány világbajnokságot, mert nem volt több mint tízmilliónk Kanadába kiutaztatni a csapatot.” Formailag sok pénz érkezik ugyan a vízilabdába, de az összegek jó része felett nem rendelkezhet a szövetség: ezek – például a Wesselényi Alapítványon keresztül – a versenyzőkhöz, szakemberekhez jutnak elért teljesítményük alapján. „A Nemzeti Sportszövetségtől azonban működési támogatásra mindössze 20 millió forint körüli támogatást kapunk, míg a rádióamatőrök szövetsége 11 milliót” – veti össze a hozzájárulások arányát a főtitkár.

CSALÁDI TERHEK. A költségvetés tehát csupán az egyike lehet a versenysport finanszírozóinak. Nagyon jelentős a szponzorok szerepe is: van olyan vállalat Magyarországon, amely milliárdos nagyságrendben juttat a sportba forrásokat (lásd külön írásunkat a 27-29. oldalon). Emellett ott vannak a szülők, akik egyesületi hozzájárulásaikkal szintén segítik a sportot.

A gond csak az, hogy a családokra egyre nagyobb teher hárul az élsportolói karrier finanszírozásában. „Az utánpótlásra minimális pénz jut: a költségeket megpróbáljuk áthárítani a legatyásodott egyesületekre, azok pedig továbbhárítják a szülőkre” – rajzolja meg az ördögi körforgást Kovács Tamás. Hasonlóan vélekedik Schmidt Gábor, a kajak-kenu szövetség főtitkára is: „A sportág legnagyobb szponzorai a szülők”. A lapátot ragadó gyerekek szülei például arra számíthatnak, hogy az egyesületek egyik legjelentősebb bevételi forrása, a havi tagdíj ma Budapesten 3500-5000 forint között mozog. Azok a minőségi lapátok, amelyekre egy, három-négy éve kajakozó gyereknek szüksége van, 50 ezer forint körül mozognak, míg a hajó 200-250 ezer forintba kerül, és ehhez bizony hozzá kell járulni. Emellett a különböző edzőtáborok, napközi táborok is tovább apasztják a szülői pénztárcát. Ha a gyerek versenyekre is jár, az éves költség – eszközvásárlást nem számítva – a 150 ezer, de akár a 250 ezer forintot is elérheti. „Reális a veszély, hogy gyerekek szüleik anyagi körülményei miatt nem sportolhatnak: valamifajta szociális hálóra lenne szükség, ami állami feladat is” – mondja Schmidt Gábor.

Ha a lurkó vívni akar, az sem olcsó mulatság. Az egyesületi tagdíj 5 ezer forint havonta, a tanfolyamdíj szintén havi 5 ezer, a versenyzési engedély évente még 5 ezer, a felszerelés pedig 100-120 ezer forint, s a versenyeken a nevezési díjakat is ki kell fizetni. „Magyarországon az emberek nagy része ezt nem engedheti meg magának” – kommentálja a költségeket a vívószövetség főtitkára.

Athéni pénzek Sportolóink athéni felkészülését az Ifjúsági és Sportminisztérium (ISM), majd a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium (GYISM) fejezeti kezelésű költségvetési forrásaiból támogatta 2001-ben és 2002-ben 1050-1050 millió forinttal, 2003-ban 1,4 milliárddal, 2004-ben pedig csaknem 1,5 milliárddal. A pénzeket a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) osztotta szét a szakszövetségek között, kiegészítve saját szponzori és pályázati bevételeivel – részben normatív, részben programfinanszírozás alapján. A magyar csapat athéni költségeire (szállás, zsebpénz, biztosítás, formaruha) pedig 2003-tól több mint 320 milliót fordít állami forrásokból az olimpiai bizottság. Az olimpián az első hat hely valamelyikén végző sportoló pénzjutalomban részesül. Egyéni sportágban az aranyért nettó 10 millió Ft, az ezüstért 8 millió Ft, a bronzért pedig 6 millió Ft jár. Páros, illetve csapatsportágakban alacsonyabbak az egy főre jutó összegek. 13-15 fős csapat esetében az arany fejenként 5 millió Ft-ot ér, de az illetékes szakszövetség differenciálhat az egyes játékosok díjazásában. Az edzők által kapott jutalom a versenyzők díjazásának 40 százaléka, míg nevelő edzők a sportoló által elnyert öszszeg 10 százaléka.

„Az úszás rétegsportág, azaz a családoknak el kell érniük egy bizonyos egzisztenciális szintet ahhoz, hogy a kislány vagy a kisfiú úszszon” – ismeri el Ruza József, e szakszövetség főtitkára. „Jószerével értelmiségi sport lett az úszás, mivel a családok részéről komoly erőfeszítést igényel a gyermek sportolása.” A szülőknek, nagyszülőknek ahhoz kell igazítani életritmusukat. A versenyeken való részvétel költsége alkalmaként 20 ezer forintra rúghat. Ez azt jelenti, hogy a „hobbival” járó költségek közül csupán az utazás legalább 100 ezer forintot tesz ki, ehhez párosul a speciális étrend finanszírozása, a felszerelés beszerzése, valamint az egyesületi tagdíj.

UTÁNPÓTLÁS-NEVELÉS. „Az, hogy gyerek sportolása érdekében a szülőknek tetemes anyagi áldozatokat kell vállalni, nem csak a sport gondja, hanem komoly társadalmi probléma is. Ennek megoldása a sporttól nem várható.” – elemzi mélyebb kontextusban a kérdést Szabó Tamás, a Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézet főigazgatója. „A Héraklész Programban 600-700 millió forintot használtunk fel 19 sportág 1300 tehetséges fiatal versenyzőjének támogatására, s az alapvető céloknak nagyon jól megfelel a program: igaz a versenyeztetés finanszírozását már nem tudjuk megoldani” – összegzi az utánpótlás-nevelés központi rendszerét a főigazgató. Szabó ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a programban részt vevő fiatalok szociológiai felmérése alapján ezeknek a gyerekeknek a mikrokörnyezete eltér az országos átlagtól: a tehetséggondozás rendszerébe csak az kerül be, akinél a szülők finanszírozni tudják a sportolás anyagi terheit.

Kovács Tamás Tus a páston Évi 140 millió forint állami támogatásban részesül a vívószövetség: ebből 16 milliót kap a Nemzeti Sportszövetségtől működési költségekre, ez azonban az operatív kiadásokat sem fedezi. A fenti összeget 30 milliónyi saját bevétel egészíti ki. Nehezen eladható a sportág, különösen a nyolcvanas évek végéhez képest. „Nagyon nehéz szponzorokat találni, pedig a legsikeresebb olimpiai sportágunkról van szó” – panaszolja Kovács Tamás technikai igazgató, aki szerint ennyi pénzből lehetetlen megoldani a felnőtt és utánpótlás-válogatott felkészítését, a nemzetközi versenyeket és a hazai bajnokság megszervezését. A női párbajtőrözők közül néhánynak például saját költségén kellett elutaznia az Európa-bajnokságra. „A finanszírozásban nem veszik figyelembe a nemzetközi versenyeztetési rendszert: ha nem megyünk el a Világkupa-versenyek többségére, sportolóink jelentős hátrányba kerülnek a világbajnokságon vagy az olimpián” – mondja a technikai igazgató. A vívók Kovács szerint „borzalmas körülmények között” készülnek: a Vasasnál például, ahol az olimpiára készülő kardcsapat edzett, befolyik a víz a termekbe, télen pedig nem volt fűtés. A vívószövetség is minimálisra csökkentette a létszámát: főfoglalkozásban két ember viszi a szövetség ügyeit. „Az egyesületek leépültek, a szövetség nem tud sportot csinálni” – festi még sötétebbre a technikai igazgató az amúgy sem derűs képet. A fő probléma az, hogy a gyorsaság miatt a közvetítések során a nézők a találatokat nem is látják, csupán a mozgást élvezhetik. A sportág nemzetközi szinten is próbálkozik az eladhatósággal: Athénben például újfajta maszkokat próbálnak ki az élvezhetőbb televíziós megjelenés érdekében.

„Ez sportáganként változik, nem ez a helyzet az ökölvívásban vagy a súlyemelésben” – árnyalja a képet Gyurcsány. A szülői háttér szerinte inkább a sportág kiválasztásában a meghatározó, miként a sporthoz való viszonyban is jelentős szerepet játszik a szülői minta. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő ül a tévé előtt, sört iszik és chipset eszik, nehezen szánja rá magát a sportolásra. A politika csupán kultúraváltási kampányokkal tudhatni. „Hozzáteszem, ezeket ütni-verni szokták, hogy miért költ erre több tízmilliót az állam” – jegyzi meg kissé keserűen a miniszter.

Az áldozatokra vállalkozó családok sportkasszájának tehermentesítése tehát a jövőben sem várható. A sportminiszter szerint az államnak elsődlegesen azért kell tennie, hogy mindenütt legyenek olyan létesítmények, ahol lehet sportolni. „Ha azt kérdezik, hogy szükség van-e több állami pénzre a sportban, azt mondom igen, de nem a folyó kiadások finanszírozására, hanem létesítményekre, beruházásra. Minden 500 fős településen legyen nyitott sportpálya, minden iskolának legyen tornaterme, minden 10 ezer fős településnek legyen tanuszodája” – szemezget a sportstratégia középtávú terveiből. A Sport XXI. programban 53-54 milliárdnyi kormányzati forrást fordítanak sportlétesítményekre.

EDZŐZSENIK. Abban viszont legalább a sportszakma és a hivatal is egyetért, hogy a jövő olimpikonjaiért az edzőképzés magas szinten tartásával lehet a legtöbbet tenni. „A magyar sport minden leépítés ellenére azért tud most is sikereket produkálni, mert hatalmas a jól képzett edzői gárda szellemi potenciálja” – állítja határozottan Molnár Zoltán.

Az úszószövetség például kifejezetten az edzők támogatásával próbál gondoskodni a jövő érmeiről: „Versenyzőzseni sok van, edzőzseni kevés: a szövetség a tehetséges edzőket menedzseli” – fogalmaz Ruza, aki szerint az élsporttal foglalkozó edzők egzisztenciális biztonságát kellene megteremteni. Az úszószövetség ezért anyagi támogatást folyósít a világranglistás versenyzők edzőinek. A tehetséges fiatal szakemberek kinevelésére nagy hangsúlyt fektet a kajak-kenu szövetség is: az edzői patrónus program keretein belül fiatalabb szakemberek lesik el tapasztaltabb kollégáiktól a mesterfogásokat, úgy, hogy a szövetség mindkét oldalt támogatja.

„A magyar sport jövője elsősorban az elképesztően jó sportszakmai-edzői teljesítményen múlik” – ért egyet a gondolattal Gyurcsány Ferenc is, aki szerint arra kell a legtöbb figyelmet fordítani a jövőben, hogy a tehetséges szakemberek ne menjenek el külföldre. A sportminiszter egyébként 6-8 aranyat és összesen 15-20 érmet jósol a magyar olimpikonoknak, a nem hivatalos pontversenyben pedig az első 15-be várja hazánkat.

Ruza József Kinn vannak a vízből Jobb helyzetben van az átlagnál az úszószövetség, amelynek a versenyeztetési költségvetése 163 millió forint, emellett 22 milliót fordít a működési költségekre. A barcelonai olimpiát követő Zemplényi-ügy után 70 millió forint hiányzott a kasszából, mára azonban több mint 40 milliós aktívummal büszkélkedhetnek. Ebben a jelentős szponzori pénzek mellett, amelyek a négyéves periódusban a befolyt pénzek 60-65 százalékát adják, a szövetség tudatos politikája is szerepet játszik: „Zsugori szövetség vagyunk, de amire kell, arra van pénz” – fogalmaz Ruza József főtitkár. Ami a létesítményeket illeti, az úszók ebből a szempontból is „privilegizált helyzetben” vannak, igaz, jelenleg vidéken egyedül Hódmezővásárhelyen van nemzetközi versenyek rendezésére alkalmas uszoda. A várakozások szerint a szövetség akkora nyereséggel zárja a 2006-os Európa-bajnokság megrendezését, hogy az több olimpiai ciklus idejére biztosítja a stabil gazdálkodást. „Ha rám hallgatnak, 2009-ben vb-t rendeznek, ami még nagyobb nyereséget hoz” – gondol már a jövőre Ruza.