Ezt a könyvet idehaza valószínűleg nem fogják elkapkodni, a hazai tízezres példányszám inkább a nemzetközi – a memoárirodalomban kivételes – pr-kampány része lehet, mint a valós piaci igény tükrözése. Bill Clinton „Életem” című visszaemlékezéseinek közel másfél ezer oldala a magyar közvéleményt aligha hozza lázba.
INTIM SZFÉRA. Valljuk be, a sztorik felől közelítve a könyv alapjában unalmas, ez jött vissza az első sajtóvisszhangokból is. A fanyalgás persze várható volt, hiszen a korábbi amerikai elnöki memoárok sem tartoznak a körömlerágós lektűrök közé, ráadásul Clinton még arról is lemondott, hogy egy profi stróman rendezze sajtó alá a gondolatait. 
LAMBERT GÁBOR, a Figyelő szenior szerkesztője
Miért van akkor mégis, hogy már előrendelésben kétmillió példány fogyott el a könyvből? Ennyien csak nem bízhattak abban, hogy újabb szaftos részletekkel gazdagodhatnak az elnöki pár magánéletéből! Hiszen a gondosan tervezett családi koreográfia szerint néhány hónapja a piacra dobott Hillary könyvből is már az derült ki, hogy Clintonék szoros burkot vontak intim szférájuk köré. Bill is csak annyit tereget ki, hogy „nem mindig” élt „tökéletes életet,” egy ideig a hitvesi ágyból egy kanapéra száműzték, ahonnan csak rendszeres házassági tanácsadásra járva tudta visszatornázni magát.
A botrány részleteinek ismeretében talán már túlzott elnöki szemérem persze nem csupán a méltóság megőrzésére tett kísérlet, illetve arra, hogy újjáépítse történelmi emlékezetét a felelősségre vonási eljárás, az impeachment romjaiból. A könyvbemutató egyben a felvezetője az idei elnökválasztási kampánynak, ahol Clinton Amerikája és Bush Amerikája ismét egymásnak feszül. Innen az érdeklődés.
Szó sincs arról, hogy a volt elnök közvetlenül nekimenne utódjának, ez nemigen fér bele az amerikai politikai kultúrába. Az „Életem” azonban arról szól, hogy egy problémás családban, gazdaságilag és szellemileg az egyik legelmaradottabb déli államban született „csodagyerek” hogyan küzdi fel magát az Egyesült Államok elnökévé, milyen társadalom-megváltó ambíciókkal érkezik, és miként csinálja ki majdnem a „másik” Amerika. Arról a vallásos jobboldalról van szó, amelynek a volt elnök szerint szüksége van egy ellenségképre, s azokról, akiknek a gondolkodásmódjához képest Nixon elnök „szenvedélyes liberális” volt.
Az elnöki nyolc év pedig permanens harc ezekkel az erőkkel, amelyek „Amerika első fekete elnökét” (ahogyan Toni Morrison írónő nevezte Clintont) az eredendő bűnök forrásaként üldözték, engesztelhetetlenül. A Kennedy-Johnson-korszakhoz mérhető nagy szociális átalakítási kísérletek így végül kisiklottak, de Clinton olyan szédületesen szufficites államháztartást hagyott hátra, amely még egy ideig önfeledt álmodozásra késztette a közgazdászokat. Az állam tekintélye megerősödött – a filozófus Francis Fukuyama, aki most a kicsi, de hatékony, erős állam eszményét népszerűsíti, tulajdonképpen elvi szövetségese Clinton Amerikájának.
Az alternatíva a közvetlen személyes támadás nélkül is világos. A költségvetési többlet mára elolvadt a terrorellenes háborúban, a gyors növekedést a gyenge dollár és az alacsony kamatok dúcolják alá. Az amerikaiak első számú témájává a személyes és a munkahelyi biztonság lépett elő, a morális válságról pedig már nem Monica Lewinsky, hanem az Abu Graib börtön jut eszükbe.
Clinton könyve a nosztalgia oldaláról próbálja erősíteni a demokrata jelöltet. A kétmilliónyi előrendelés azt jelzi, hogy nem kevesen vannak, akik a világháború és a New York-i terrortámadások közötti időszak aranykorának tekintik a kilencvenes éveket, amikor Amerika úgy volt erős odahaza és a világban, hogy közben ügyelt a hagyományos szövetségesi rendszerén belüli konszenzus fenntartására is.
PUHA HATALOM. Mindettől persze Bush még nyugodtan maradhat elnök a november 2-ai választások után is, ha a növekedési lendület addig újabb munkahelyeket teremt, s az amerikaiak többsége továbbra is úgy látja, szívesebben hívná meg őt egy „barbecue-party”-ra, mint Kerryt. Clinton könyve azonban azt idézi fel, hogy az Egyesült Államok talán akkor volt a legerősebb a világban, amikor a „puha hatalom” eszközeit működtette.
Erre pedig Bush már nem alkalmas. Igaz, az is kérdéses, hogy a hatalmi elit hasonló köreiből érkező Kerry tudna-e változtatni a kialakult helyzeten. Kellenek az olyanok, mint a pár ezres arkansasi Hope (Remény) településen született Bill Clinton. Szükség lenne az amerikai álmok újratermelésére.
