Az olvasás művészete

Különböző lakásaimban úgy negyvenezer könyvem van – mondja Umberto Eco. Az olasz tudós és író a bolognai egyetem professzora, amerikai meg francia egyetemek rendszeres vendége. Könyvtárai közt és könyvtáraiban utazik tehát. Szemében a könyvtár nem a már olvasott könyvek gyűjtőhelye. Tára inkább mindannak, amit valamihez elolvastunk, használtunk, megnéztünk, vagy egyszer úgy döntöttünk róla, hogy majd szükségünk lesz rá.

Ha aztán könyvtárunk valamely még nem olvasott darabjához fordulunk, az az érzésünk is támadhat, hogy voltaképpen ismerős, mintha már mégis olvastuk volna. Korábbi bóklászásaink során ugyanis nyilván többször felütöttük már, s egyéb könyveink is utalhattak rá. Nem véletlen hát, az Eco-kötetbe gyűjtött esszék közül több az utánzásról és hatásról, az intertextualitás – a könyvtárközi utalásrendszer – iróniájáról szól, meg persze a tudós író munkamódszeréről. (Például arról, hogy kamaszkori próbálkozások után miként hagyott fel a regényírással majd ötvenéves koráig, illetve hogy milyen befolyással volt írásmódjára a számítógép használata.) Az esszék közös tárgya pedig az olvasás művészete. Azé a művészeté, mely az elemzés szabadságának hűséget és tiszteletet parancsol.

Umberto Eco: Utazások a könyvtárban. Umberto Eco: Sulla letteratura Bompiani, Milánó.

Eco az irodalomba sorolja mindazt, ami az emberiség nem gyakorlatias célból hozott létre, hanem kedve szerint. S kedvünk, de nem kényünk szerint olvassuk mindezt. A megírt történet értelmezhető sokféleképpen, de nem változtatható, olyasféle ekként, „mint a Sors és a halál”. Az írásba foglalt fikció – mondja Eco – alázatra int, ez egyik hivatása.