Múlt héten arról írtam, milyen élmény nekem mindenkor Pécs. Fokozatosan tárul fel a város, mindig tartogat friss (pontosabban ősrégi) meglepetéseket. Már első pillantásra elkápráztat, mint egy gyönyörű asszony, de azonnal szembeötlő szépsége mögött (akárcsak egy vérbeli szép nőben) újabb és újabb szépségtartalékok, homályos titkok rejtőznek. Könnyű Pécsnek! – mondhatjuk, mindene van, ami csak kell a széphez és a jóhoz.
Két hete pedig Debrecenről írtam, az ország másik csücskén, arról a városról, melynek egyáltalán nem adatott meg minden, védtelen és kiszolgáltatott, sosem volt városfala, mert nem volt hozzá kő, nincs hegye, melynek a hátát megvethetné. Mindaz, amivé lett, csupa természeti adottságokat és történelmi sorsot lebíró akarat és erőfeszítés. Az, hogy fontos városa Magyarországnak, ellentmond minden adottságának, És dicséri, évszázadokra visszamenően, polgárait.
Pécs az ellen-Debrecen. Hiába voltak e városnak is sanyarú korszakai (melyik magyar városnak nem voltak?), mégis dédelgetettje mindenekelőtt a természetnek. (Haas Mihály írta 1845-ben: „Gyönyörű fekvése a hegy tövében, a legjobb vízzel bővelkedő forrásai, bőtermő vidéke és kellemetes éghajlata igen hihetővé teszi időszámításunk előtti létezését.”) Ez a környezet nem véletlenül csábított (úgy is, mint szép nő!) letelepedésre népeket, és teljesen nyilvánvaló, hogy az élveteg késő rómaiak is kiszemelték maguknak e női öl szépségét, befészkelték magukat, jól érezték magukat benne, felékesítették, közigazgatási központtá alakították a fekvése miatt (már megint a szépasszony!), mivelhogy pont útjába esett Európa nyugati fele és a Bizánc/Konstantinápoly közötti kereskedelemnek. Ettől kezdve egymásra rétegeződnek a különböző körök és kultúrák. Pécs ma is eleven, belakott, használat közben élvezhető, páratlan múzeuma e két évezrednek. Őskereszténység, középkor, török világ, egyházi, királyi, polgári századok: séta közben mind mesél nekünk, mint a földtörténet rétegei a geológusnak. És megint Debrecen: ott a Nagytemplom az úr, a maga kálvinista, dísztelenre meszelt kopár monumentalitásával. Pécsett meg a székesegyház, négytornyos gőgjével, titokzatos altemplomával, a dómban évszázadok zsúfolt pompájával. Mintha más országban volna a kettő.
Amikor a könyvhéten ott jártam megint, ismét nem tudtam szabadulni a csendes ujjongástól, hogy nekünk ilyenünk is van. Pécsünk. Dómmal és sétatérrel, poétikus dzsámival a fantasztikus szépségű, emelkedő tér csúcspontján, minarettel, ókeresztény mauzóleummal, varázslatos utcákkal és polgárházakkal, Csontváryval és Vasarelyvel, mediterrán hangulattal és légfuvallattal. Valamint a Barbakánnal. Imádom a Barbakánt. Titokzatos magány lengi körül. Úgy áll ez a bástya, ez a roppant masszívum, a püspöki palota vártáján, mint egy múlandósággal dacoló emlékmű. Mint egy menhir Stonehenge-ben. Már semmi funkciója, semmi értelme. Csak szép.
Mit tesz Isten, kinézek reggel szálláshelyünk ablakán: és ott magasodik szembe velem a Barbakán. Este, érkezéskor nem láttuk. Vannak ilyen véletlenek? Nincsenek. A Barbakán vonz, mint holdkórost a telihold. Délelőttünket a híres nagy vasárnapi régiségvásár élvezetének szenteltük. A tenger kacat közt gyöngyszemet találni, alkudni és vásárolni, micsoda jó, délies mulatság! Majd halál éhesen beültünk – na, vajon hová? A Barbakán Étterembe! Ugrásra a bástyától, sötét és sejtelmes (szép, régi pincéből alakították ki). Fejünk fölött a történelem. De mellettünk egy jó konyha. Nagyon figyelmesek, komoly borkonferenciát folytattunk, végül győzött a somlói Juhfark (micsoda Hungarikum!). Úgy döntöttünk, hogy jó helyen lehet csak nyugodtan nem komplikált ételt enni. Tehát tyúklevest kértünk gazdagon: elsőrendű volt, a tipp bevált. És bélszínt zöldborsmártással. A Barbakán védői, török ostrom előtt, nyilván véresen ették volna. Mi a médiumnál maradtunk, utóvégre béke van. Tökéletes volt. Ami Barbakán, abban én nem csalódhatom.
