Ismét bebizonyosodott az elmúlt héten, kedd és péntek között, hogy az életben lehetséges „minden és mindennek az ellenkezője”. Ehhez a közhelyhez járult azonban még egy tanulság. Az, hogy a politikai életben minden és mindennek az ellenkezője egyszerre, egy időben is előfordulhat.
A hét azzal kezdődött, hogy a Biztonsági Tanács egyhangúan elfogadta az Irak jövőjére vonatkozó amerikai-brit terv lényegét: a június 30-án esedékes hatalomátadás után is Irakban maradhatnak a külföldi csapatok. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az amerikai megszállás (elsősorban az ugyancsak harci szerepet vállaló britek asszisztenciájával) tovább folytatódhat.
HÁTRALÉPÉS. Megszűnt a BT két, vétójoggal rendelkező tagjának (franciák és oroszok) az ellenállása. Moszkva és Párizs azt követelte, hogy az iraki kormány az átmenet idején is megvétózhassa a megszállók egyes katonai akcióit. Bush ezt megtagadta, de kényszerhelyzetében – és Blair unszolására – tett egy lépést hátrafelé. Abba belement, hogy a vétó helyett „ellenőrzési lehetőséget” kapjon az átmeneti kormány. (Ezt egyébként könnyű szívvel megtehette, hiszen a kormányfő, Ijad Allavi, hosszú évek óta a CIA politikai és pénzügyi támogatását élvezte.) Ez tette „lenyelhetővé” azt a látszólag radikális engedményt is, hogy 2006 januárban véget ér az amerikaiak vezette katonai erők mandátuma, „elvben” akkorra lesz ugyanis Iraknak egy új alkotmány alapján választott kormánya. Addig pedig Allavi jogot kap arra – megint „elvben” -, hogy távozásra szólítsa fel a külföldi csapatokat. (Amit persze, amerikai kapcsolatait ismerve, nem fog megtenni.)
Íme: minden és mindennek az ellenkezője a Biztonsági Tanács egyetlen kiegyezéses döntésében.
Ady Endre emlékétől bocsánatot kérve, ez a „történelmi lecke fiúknak” tovább folytatódott a nyolc vezető gazdasági hatalom, a G8 csúcsértekezletén. Az idén Bush volt a házigazdája a Georgia állam Sea Island nevű üdülőhelyén tartott csúcsnak. Érthető, hogy már az elnökválasztásra készülvén, taktikai okokból is kerülni igyekezett minden súrlódást a nagyhatalmi partnerekkel. Különösen a Schröder-Chirac párossal, amelynek az ellenállása Irak ügyében az atlanti kapcsolatok eddigi legsúlyosabb kríziséhez vezetett. A kezdeti hangulat Sea Islandon ezért hát csupa napfény és kacagás. (Schröder: „ Figyelemre méltó változás az amerikai külpolitikában.” Chirac: „Úgy látom, végre az amerikaiak megértették a játszma szabályait.” Washington Post: „A Bush adminisztráció hirtelen felfedezte, hogy létezik valami olyan dolog, mint a diplomácia.”)
VISSZAUTASÍTVA. Azután kiderült, hogy a napfény tartós volt, de a kacagás kevésbé. Bush és emberei ugyanis valójában azt akarták elérni a csúcson, hogy a NATO nagyobb katonai szerepet kapjon Irakban az átmenet 2006 elejéig tartó időszakában. A titkos reménység feltehetően Németország és Franciaország bevonása volt, a nyíltabb a törököké. Az előbbinek szép, ám némileg naiv példája volt Gazi al-Javer, Irak átmeneti államelnökének nyilván Amerika által sugalmazott washingtoni nyilatkozata. Al-Javer arról beszélt, hogy az átmeneti rezsim szívesen látna nagyobb NATO jelenlétet, „különösen az Európai Unió tagjaitól”. Majd hozzáfűzte: „Nem akarunk azonban különböző országoktól kis létszámú csapatokat, mert az úgy fest, mint egy vándorcirkusz”. Ebből a – számunkra is tanulságos – fogalmazásból világosan kiderül, hogy Bush (és az ebben őt támogató Blair) kiket kért fel keringőre. A felelet gyorsan megérkezett. Berlin és Párizs nemleges válaszát Schröder és Chirac a helyszínen erősítette meg. Ankarából diplomáciai úton érkezett a „nem”.
A minden és mindennek az ellenkezője a Biztonsági Tanács után ismét megjelent egyetlen színen, a G8 csúcson. A kettősséget és az atmoszféra meg a valóság közötti különbséget igen világosan jelezte Schröder, amikor – 72 órával az amerikai stílus változását köszöntő nyilatkozata után – a G8 zárónapján az iraki ügy jövőbeni megoldási lehetőségeiről beszélt: „Kísérlet történik a helyzet stabilizálására. Nyílt kérdés, hogy sikerülhet-e. Én a magam részéről nem nagyon bízom benne.”
Örvendetes, hogy a méltán nagytekintélyű Washington Post úgy látja, Bushék hirtelen felfedezték a diplomácia létezését. Ám, hogy ez olyankor történt, amikor politikai válságba keveredtek, és ezt követően be akarják vonni a felelősség körébe a politikájukat eleve bíráló európai partnereiket, az már nem örvendetes. A diplomácia ugyanis nem egyszerűen arról szól, hogy mit és hogyan. Arról is, hogy mikor.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
