Felemás adatokat produkál

a statisztika a magyar gazdaság állapotáról. Alighogy napvilágot látott az igen kedvező, 4,2 százalékos első negyedéves GDP-adat, a folyó fizetési mérleg hiánya, illetve az infláció minap nyilvánosságra hozott mutatói ismét rámutatnak a fellendülés törékenységére.

Magyarázat persze mindenre van. Az optimisták a folyómérleg áprilisi egymilliárd eurós hiányát (ez 300 millióval volt több az előzetes becsléseknél) az uniós csatlakozással kapcsolatos készletfelhalmozásnak, illetve a beruházási import megugrásának tudják be. Reálgazdasági szempontból valóban nem tűnik úgy, hogy kongatnunk kellene a vészharangot, mivel az uniós csatlakozás hatása nyilvánvalóan elmúlik majd, a beruházások növekedése pedig örvendetes fejlemény a fogyasztásvezérelt növekedés esztendői után. Az exportorientált fordulat sikeréhez immár nem férhet kétség.

Igen ám, de amíg magas a külkereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya, addig a jegybank aligha csökkent majd számottevő mértékben kamatot, ami viszont növeli a költségvetés terheit, visszavetheti a most még szárnyaló beruházásokat, végső soron pedig lefékezheti a gazdaság növekedését. És ha ehhez nem társul a költségvetés megfelelő „karbantartása”, vagyis a GDP-hez viszonyított hiány leszorítása (hiszen ne feledjük: a magyar gazdaságpolitika hitelessége még mindig elsősorban ezen múlik), akkor ismét könnyen negatív spirálba sodródhat a gazdaság.

Mindeközben a tengerentúlon erősödnek a kamatemelési várakozások, több jel is mutat arra, hogy hamarosan véget ér az olcsó pénz időszaka. A JP Morgan pénzügyi szolgáltató csoport egyenesen úgy fogalmaz, hogy a világgazdaság markáns pénzpolitikai szigorítás előtt áll. Ha az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed emeli a rátát, akkor azt előbb-utóbb az Európai Központi Bank is követheti, ami újabb muníciót ad a hazai jegybank kezébe, hogy magasan tartsa a kamatokat. Ráadásul a májusi infláció rég nem látott mértékben magasan, 7,6 százalékon állt, s ez – finoman szólva – szintén nem javítja a kamatcsökkentés esélyét.