Miután a magyar politika szereplői kedvelik a metaforákat, az európai parlamenti választás értelmezéséhez vegyünk mi is először egy hasznos példát a politikán kívüli világból. Azt javasolom, tekintsünk úgy a múlt vasárnapi voksolásra, mint egy fontos időmérő edzésre, amely eldöntötte a rajtsorrendet, meghatározta a 2006-os nagy versenyre indulók kezdő pozícióját. Ebben a küzdelemben június 13-át követően három elégedett és egy csalódott versenyző várhatja a folytatást. A Fidesz magabiztosan, a várakozásoknál nagyobb előnnyel szerezte meg a „pole positiont”. Az SZDSZ céltudatos, okos versenyzéssel és szerényebb tervezéssel a harmadik rajtkocka birtokosa lett. Az MDF általános meglepetésre, sok munkával és több kockáztatással, végül ki tudott gurulni a box utcából, s így versenyben maradt. A korábban kétszer nyertes szocialista piros Ferrari pedig ezúttal motorhibával küzdött, és talán már annak is örült, hogy egyáltalán célba ért. Az eredmény azonban még az MSZP vezetői számára is ad kapaszkodót: ugyanezek a kormánypárti kocsik máshol is rendre elbuktak, ráadásul egy hasonló, félidőben rendezett megméretés esetén minden elődje elveszítette volna a vezető helyet.
TÖRÖK GÁBOR politológus
NINCS LELÉPTETÉS. A rajtsorrend azonban önmagában nem sokat ér, a most megszerzett pozícióknak csak 2006-ra tekintve – vagy onnan majd visszanézve – van értelme. Az előny megtartható, de a hátrány is behozható. Egy másik hasonlattal élve: az ugyan egyértelmű, hogy ki adta és ki kapta a pofont, de ez az ütés nem olyan megrendítő erejű, hogy a küzdelem ne lenne folytatható.
A választás kapcsán az egyik legérdekesebb – és mint ilyen, egyben legnehezebben megválaszolható – kérdés a „miért?”. Egyetlen hiteles magyarázat soha nincs, de azért lehetséges okokat találhatunk. Ezek egy része független a politikai szereplők tevékenységétől, más része viszont belpolitikai természetű. „Külső” elem a választás jellegében és idejében rejlik – a félidőben rendezett, unió-szerte általában kormánypárti vereségeket hozó szavazás eleve nem sok jót ígért az MSZP-nek. Tovább rontotta a legnagyobb kormánypárt helyzetét két „belső” tényező: a kormány politikája és a szocialisták kampánya. A Medgyessy-kabinet eddigi eredményei kevés segítséget adtak az MSZP-nek ahhoz, hogy a választási kampányban a kormány egyértelmű, kézzel fogható sikereiről beszéljen. Ráadásul a szocialista kampányfőnökök sem voltak a helyzet magaslatán. Előbb az alacsony részvétel jótékony hatásában bízva láthatatlanná tették a pártot, és egyszerűen nem voltak hajlandók kampányolni, majd az utolsó két hétben olyan erős és szokatlan negatív kampányba kezdtek, amellyel minden bizonnyal inkább megzavarták, semmint mobilizálták saját szavazóikat. Az a párt, amelyik a kampány során végig arról beszélt, hogy semmi egyéb tétje nincs a szavazásnak, mint a legalkalmasabb képviselők megválasztása, hirtelen olyan tétet tulajdonított a választásnak, amely az előzményektől, a korábban mondottaktól és a valóságtól is fényévekre állt.
Ha elfogadjuk, hogy június 13-án még nem a nagy versenyre került sor, nem csodálkozhatunk az alacsony választási részvételen (ennél kevesebben utoljára 1990 őszén, az önkormányzati választások második fordulójában mentek el szavazni Magyarországon). Amin mégis meglepődhetünk, az a kollektív választói bölcsesség – vagy más megközelítésben, a kollektív választói szkepszis. A pártok ugyanis mindent megtettek a kampány során, hogy „félrevezessék” az embereket: folyamatosan emelték a tétet, többnek szerették volna láttatni a választást a 24 uniós mandátum sorsáról szóló döntésnél. A „petíció kontra megszorítás”, a „hazugsággyár leállítása”, a „normális Magyarország” vagy az „adócsökkentés most” unalomig ismételt mondatai mind-mind mobilizációs célokat szolgáltak, és – a jelek szerint – többé-kevésbé egyiket sem fogadták el hitelesnek a választók. A mérsékelt és az európai gyakorlatnak megfelelő érdeklődés arra utal, hogy – amennyiben nincs valódi tét – a politikai erők mobilizációs potenciálja nem olyan jelentős, mint ahogy ezt 1998-ban (amikor egy csendes kampány után alacsony lett a részvétel) és 2002-ben (amikor egy intenzív kampány után rekordmagasságú lett a részvétel) láthattuk.
BŰVÖS SZAVAK. A választásokat megelőző hetekben jómagam rendre két bűvös szót emlegettem: a mobilizációt és a percepciót. Előbbivel arra utaltam, hogy a választást a részvétel döntheti el, ám a zsurnalisztikai vélekedésekkel ellentétben nem az aggregált részvételi adatok, hanem az egyes táborok – akár eltérő – részvételi hajlandósága. Ha összevetjük a végeredményt a közvélemény-kutatási adatokkal, azt láthatjuk, hogy a Fidesz és az MSZP versenyében előbbi most a mozgósításban is legyőzte riválisát.
A második kifejezés, a percepció a választás tétjére és hatására vonatkozik. Miután közjogi következménye nincs a szavazásnak, a belpolitikai tét a választási eredmények értelmezése, megvitatása során derül majd ki. A magyar politikai élet szereplőin múlik, mit kezdenek ezzel a rajtsorrenddel. Úgy látom, ebben a helyzetben minden szereplő – akár győztes, akár vesztes volt vasárnap – két hibát követhet el. Politikai ügyetlenség lenne, ha a Fidesz – legalább rövid távon – nem tudná kihasználni a győzelem hatását, de az is, ha elhinné, hogy 2006-ig már semmi tennivalója nincsen. A kampány végével a Nemzeti Petíció felett is eljárt az idő, a borítékolható parlamenti elutasításig még napirenden tartható ugyan a kérdés, ám azt követően új témát, témákat kell majd találnia a pártnak. És végre el kell kezdenie arról is gondolkodnia, miben lenne más a második Orbán-kormány, mint az, amely egyszer már elveszítette a választók többségének bizalmát.
Hasonló mondható el a két kisebb pártról is, amelyek megerősödve kerültek ki a választásból, s a most rájuk eső reflektorfényben javíthatják a parlamenti választási esélyeiket, de vakságra vallana, ha nem látnák: még csak a lehetőség nyílt meg számukra a politikai túlélésre. Az MSZP pedig akkor követne el nagy hibát, ha – ahogy ezt korábban többször tette – magára húzná a választási vereséget, ha belső válságba zuhanna, ha a nyilvánosság előtt taglalná a vereség okait, és hangosan gondolkodna személyi alternatívákban. Hibázna persze akkor is, ha elhinné, hogy valójában semmit sem kell változtatnia.
A 2004-es választás tehát fontos, de nem sorsdöntő, nem a következő parlamenti választásokat meghatározó állomása volt a magyar politikának. A voksolás estéjén a boldog győztes rendkívül elégedett pártelnöke azt találta mondani, hogy ez az eredmény egy 2006-os választáson „alkotmányozó”, azaz kétharmados többséget biztosítana a Fidesznek. A mondat politikai biztatásnak kiváló, de a Fidesz szempontjából nem lenne túl szerencsés, ha a mámoros boldogságban mondottakat el is hinnék a párt politikusai. Elég talán csak arra utalni, hogy a mostani eredményeket „leképező” voksolást az alacsony részvétel miatt egy első fordulós parlamenti választáson Magyarország minden megyéjében – és még Budapesten is – érvénytelennek kellene nyilvánítani.
