Bármikor, ha valami jobb, élhetőbb tájékra gondolok, ahová költöznék, mindig ugyanott kötök ki, a mediterráneum valamelyik fertályán. Mert például a Maldív-szigetek egyikén, ahová 1993 őszén vetett a jósors, az elképzelhető legboldogabb napokat töltöttem, ez maga volt a paradicsom – de a paradicsomba csak kirándulni lehet, ott élni állandóan: sok! A napsütésből is. Ezzel szemben a mediterráneum éghajlata csupán annyival különbözik a közép-európaitól, amennyi pont kell a magamfajtának. Nem örökös a nyár, nem dermesztő a tél, vannak rendes évszakváltozások, csak nem ilyen brutálisak, mint itt. Minden enyhébb, derűsebb, szelídebb. Sosem engedhettem meg magamnak, még hónapokra sem, egy ilyen átköltözést, anyagilag sem, azonkívül nekem túl későn jött a rendszerváltozás meg az EU-tagság.
De hogyha Magyarországon nézünk körül, némi kompromisszummal, hol-merre közelíthető meg leginkább ez az ideál, a válasz nyilvánvaló: Pécs. Nem csupán az éghajlata mediterrán jellegű, hanem a környezet is. A város, az utcakép, az épületek, a kanyarulatok, az ötletek, a mentalitás, a derű. Bizonyságul arra, hogy a környezetét alakító embernek csak egy csipetnyi is elég a jóból ahhoz, hogy kedélyét följavítsa, és miután nagyrészt rajta múlik, miben él, ez a kedély és jóérzés megjelenik a város jellegén, elrendezésén, hangulatán. Tehát a konzekvenciákat levonva, áltudományos tézisem: az ember legfőbb alakítója az éghajlat. Valahányszor Pécsre megyek, elkap ez a könnyű – mondjuk így: adriai – lebegés. Pedig sehol semmi Adria. A könyvhétre eső szombaton este érkeztünk. A pesti dedikálások után egyenesen a Szt. István térről, az idei könyvhét katasztrofális helyszínéről, a zsúfolt falanszterből, ahol tülekedni és nyomulni tudott csak mindenki, nézelődve és (déliesen) diskurálva lötyögni nem lehetett, pedig a könyveken kívül ez a legfontosabb. Az eső a ráadás volt, így az új pavilonok is alaposan levizsgáztak, mert a kitolható esővédő csak a könyvespultok feléig nyúlt. Az árusok pánikszerűen eszkábálni kezdtek, s így pillanatokon belül pót-seprűnyelek és ronda nylonok Teleki tere lett a vadonatúj dísztér.
Pécsett másnap este volt csak jelenésem, tehát maradt egy szombat esténk és egy nappalunk. De jó! Irány az Aranykacsa. (Miután letelepedtünk a Szindbád Panzióban, szemben a Barbakánnal. A kis hotel öreg és újabb épületek tipikusan mediterrán összetapasztása, zseniális, mit egy fecskefészek, szerény, de kellemes és kulturált.) Európa egyik legszebb tere, a lejtős Széchenyi tér aljáról indul a Teréz utca, ahol a már többször is próbált Aranykacsa Étterem működik. Nem csak a konyhája jó, de van szellemisége is. Ezt az igényes belsőépítészeti stíluson, az anyagok minőségén, az épület alatt húzódó több száz éves, gyönyörű pincén (hihetetlen borkínálattal), és egyáltalán, a vendéglátás teljes körű filozófiáján kívül legékesebben a Zsolnay-terem sugározza. Magánvállalkozás, mely a tulajdonosok (Háber-házaspár) ízlését, művészetpártolását és lokálpatriotizmusát hirdeti, mert ezt a termét Pécs egyik nemzeti kincsének, a Zsolnay manufaktúrának a remekeivel rakatták ki. Mindenekelőtt a pompás Zsolnay-kúttal, mely bizonyos alkalmakkor borkútként működik. És Zsolnay-lámpák égnek.
Ezúttal „Szégyenlős tárkonyos vadragulevest” ettünk – és egyáltalán nincs miért szégyenkeznie. Illett utána a „Szarvas Szt. Hubertus módra” bonyolult ízvilága vörösboros raguval, kacsamájjal, áfonyás körtével, de mesésen kiegészítik egymást. Tetszett a kínálatból a tepsis krumpli, úgyhogy kértem hozzá. Jól tettem. Partnerem kacsasültet evett narancsmártásban, ezt is megkóstoltam, omlós-puha volt és kellőképpen keserédes a mártás. A „Dame Blanche” nevű édességgel zártuk az estét: parfé forró csokoládéval. Aztán hazasétáltunk, a város éjszaka is élt, ahogy a mediterrán kedély parancsolja. És közben zajlott az országos színházi találkozó, éjszaka is. De vajon jó az, hogy ugyanakkor van és kiüti egymást a könyvhét és a színházi szemle? Szerintem nem jó.
