Ady Endre szerint nagy érzés kezet szorítani olyan emberrel, akiről tudja: egykor szobrot fog kapni – írja Jászi Oszkárról szóló kitűnő könyvének bevezetőjében Litván György. Holott nyilvánvalóan ő is tisztában van vele: hősét, a neves politikust, írót, szociológust szülőföldje ilyen megtiszteltetésben még jó darabig aligha részesíti. Hogy pedig miért járna neki mégis az emlékmű, annak okairól magyarázatot kaphatunk e viszontagságos életű jelentékeny személyiség izgalmas, olvasmányos életrajzából, amely kronologikus sorrendben számol be Jászi mindennapjairól, családjáról, szerelmeiről éppúgy, mint széles körű és sokágú politikai, tudományos, irodalmi munkásságáról.
„BŰNÖK“. De hát miért is vált ki ez a biográfia némely elfogult, sőt rosszindulatú kritikákat is, miközben a majd’ ötven éve elhunyt hősének közéleti tevékenysége legfőképpen a múlt évszázad első évtizedeire esik? Magyarázatul Jászi máig „menthetetlen bűnei” szolgálnak. Nem elégedett meg tudniillik csupán azzal, hogy feltárni igyekezzen kora nemzeti függetlenségi küzdelmeinek és a szociális fejlődésért folyó harcoknak bonyolult öszszefüggéseit, hanem élesen bírálta a történelmi Magyarország társadalmi, politikai viszonyait és – mai szóval – politikai elitjét is. És ami végképpen „megbocsáthatatlan”: mélyenszántó kritikával illette a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos korabeli magyar politikát. Márpedig ez ingoványos terep volt. Ady egyik publicisztikájában olvastuk: „Nekünk a nem sovinisztáknak is, legsiralmasabb problémánk a nemzetiségi kérdés. Olyan sokoldalú, sokigazságú és sokbánatú, hogy az ember írni se mer őszintén róla.” Nos, Jászi mert írni róla, tenni is szándékozott volna, amikor az 1918-as októberi forradalom idején nem egészen három hónapig a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításáért felelős tárca nélküli miniszter tisztét töltötte be. Ám az idő rövid volt. Következett a vörös-, majd a fehérterror, és Jászi okkal nem érezve magát biztonságban, emigrációba kényszerült.
Vajon kudarc volt-e Jászi élete és munkássága? – tehetjük fel a kérdést. Litván könyvének részletes és alapos tényközlései és elemzései megkönnyítik a válaszadást és az „ítélkezést” is, amit tudós szerzőnk amúgy is az olvasóra bízott. „Elvi szempontból ellensége vagyok minden diktatúrának, mert minden diktatúra az igazi demokrácia szellemének megtagadását jelenti” – írta Jászi 1918-ban. Igaz persze, hogy a demokráciának e töretlen híve nem volt mentes az illúzióktól, és nem egy téves próféciáját mindmáig „bűnei” között említik. Így sajnálatosan hiú ábrándnak bizonyult minden rokonszenves elgondolása a békeszerződéseket követően a Duna menti államok valamiféle összefogásáról. Ám amit mai kritikusai leginkább szemére vetnek: a második világháború után bízott valamilyen demokratikus rendszer, illetve a Duna-táj új demokratikus és föderatív rendjének életre hívásában, méghozzá Oroszország segítségével.
Ezek a reményei persze hamar füstbe mentek, jött a kiábrándulás. A kijózanodáshoz tartozott, hogy Jászinak „a nagy reformnemzedék igazi örökösének” hazalátogatását 1947-ben először visszautasították. Utóbb mégis beengedték, sőt magas kitüntetést is odaítéltek számára, ám az ordót viszszaküldte, mert „nem tudott egyetérteni a kormány politikájával”. Utolsó rövid látogatását követően pedig megkezdődött életfogytig tartó száműzetése. Jászi Oszkár az Egyesült Államokban hunyt el 1957-ben, 82 éves korában. Az oberlini (Ohio állam) temetőben helyezték el hamvait, ám végakarata szerint az urnát 34 évvel később Magyarországra hozták, hogy „ a régi hazában” találjon végső nyugodalmat.
|
