Távol a polgároktól

Hajdan ünnepelt profi jégkorongozó, olimpiai bajnok tízpróbázó, ismert topmodell, sőt egyikori űrhajós is benevezett abba a különös versenybe, amely az Európai Parlament (EP) 732 képviselői helyének megszerzéséért folyik az idén, az immár 25 uniós tagországban. Ám amennyire színes a jelöltek mezőnye, annyira unalmas mederben és lagymatagon csordogált a június 10-13-i (különböző országokban eltérő napokon megrendezett) „páneurópai” választást megelőző kampány.

Az európai parlament Strasbourgban. Új napra virrad az uniós törvényhozás.

Tallinntól Lisszabonig a politikusok gyakran panaszkodnak amiatt, hogy az Európai Unió (EU) vészesen eltávolodott saját polgáraitól. Ehhez képest a pártok az előző, öt évvel ezelőtti választáshoz hasonlóan nem nagyon strapálták magukat, hogy uniós témákkal traktálják a szavazóikat. A kampányt valamennyi országban döntően – egyes helyeken pedig szinte kizárólag – belpolitikai kérdések uralták (lásd térképünket a 16-17. oldalon). Ha egyik-másik témának történetesen volt is köze az EU-hoz (külpolitika Irak kapcsán, Törökország uniós tagsága), az adott ügyekbe a strasbourgi székhelyű képviselőtestületnek éppen nincs különösebben sok beleszólása.

Felnő a harmadik testvér Egy EU-intézmény soha nem az, aminek látszik. Az Európai Bizottság a közvélekedés ellenére nem az Európai Unió kormánya, mert döntési jogkörei csak korlátozottak. Ugyanígy az Európai Parlament sem hasonlítható egy rendes törvényhozáshoz, hiszen önállóan nem hozhat jogszabályokat. Cox parlamenti és prodi bizottsági elnök. Egyre egyenlőbb felek. A közösség létrejötte óta a kormányközi és a nemzetek feletti struktúrák világon egyedülálló ötvözete – egy igazi öszvér. Ha csak az első dominálna, akkor az uniót nem sok különböztetné meg az ENSZ-től és más nemzetközi szervezetektől. Az EU létrehozásának azonban éppen az volt a célja, hogy az országok közötti kölcsönös függőség megteremtésével felszámolja a háborús fenyegetést a földrészen. A szuverenitás bizonyos szeletein való osztozás persze nem egyenlő a teljes szuverenitásról való lemondással. Az EU tehát nem tiszta kormányköziség, és nem is abszolút nemzetekfelettiség, hanem a kettő kényes egyensúlyán nyugvó kompromisszum. Az Európai Bizottság ebben a képletben csak kezdeményezhet – jogszabályokra tehet javaslatot -, de soha nem dönthet. A tagállamokat képviselő miniszteri Tanács, bár a fő döntéshozó (ha úgy tetszik törvényhozó) szerv, az esetek zömében csak arról dönthet, amit a nemzetek felett álló bizottság kezdeményezett. A lényeg: egyik sem léphet a másik nélkül. Mindezek alapján a demokratikus parlamenti kontroll kezdettől fogva igényként merült fel. Ám ameddig a tagállamok minden döntésben vétójogot élveztek, a nemzeti törvényhozások betöltötték ezt az ellenőrző-felügyelő szerepet. Ezért az EP kezdetben csak delegált nemzeti képviselőkből álló közgyűlés volt, véleményezési joggal. A fordulópontot a többségi döntések kiterjesztése, azaz a vétójog visszaszorulása hozta el, ami megnövelte annak lehetőségét, hogy a Tanácsban egy-egy tagország miniszterét leszavazzák. Mivel a nemzeti parlamentek ellenőrző szerepe ilyen körülmények között egyre kevésbé lehetett hatékony, idővel felmerült az EP jogköreinek bővítése. Az EP hatáskörei a belső piacot létrehozó Egységes Okmány 1987-es életbe lépése óta minden egyes újabb uniós szerződésben jelentős mértékben bővültek. Olyannyira, hogy ma már az uniós jogszabályok körülbelül 80 százaléka csakis úgy születhet meg, ha ahhoz a képviselőtestület is a jóváhagyását adja. Továbbra sem vonatkozik viszont a közös döntési eljárás például a mezőgazdaságot, a versenypolitikát, vagy a bel- és igazságügyi együttműködést érintő kérdésekre. A uniós alkotmány tervezete ugyanakkor a menekültügyi és bevándorlási politikánál már kiterjeszti a Tanáccsal való együttdöntésre az EP hatáskörét, utóbbi jogosítványai ráadásul a költségvetés elfogadásában még tovább bővülnek.

MÁR NEM FOGATLAN. Pedig téma akadna bőven, hiszen az EP már nem az a fogatlan intézmény, amilyen még akár jó másfél évtizeddel ezelőtt is volt. Az uniós jogszabályok 80-90 százalékáról a tagállamok ma már az EP-vel együtt döntenek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a nemzeti törvények körülbelül négyötöde európai ihletésre születik, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az EU egyetlen demokratikusan – azaz közvetlenül – választott intézménye igenis nagy hatással van az emberek mindennapi életére.

„A helyzet paradoxona, hogy miközben az elmúlt években számottevően bővültek az EP hatáskörei, egyre csökkent a választási részvétel” – mutat rá Pascal Delwit, az Université Libre de Bruxelles (ULB) professzora. A legelső alkalommal, 1979-ben mért 63 százalékos részvétel azóta minden alkalommal kisebb volt az előzőnél, a legutóbbi szavazás alkalmával, 1999-ben pedig 50 százalék alá süllyedt. „A Big Brotherben többen szavaztak, mint a parlamenti voksoláson” – fogalmazott lakonikusan egy konferencián Pat Cox, a leköszönő strasbourgi testület elnöke a legutóbbi brit EP-választásokon tapasztalt különösen gyér érdeklődésre célozva. Londoni kutatók azon sem lennének meglepődve, ha a szigetországban ezúttal még az öt évvel ezelőtti – az összes tagországot tekintve messze a legalacsonyabb szintet, a 24 százalékot sem érné el a részvételi arány. Különböző közvélemény-kutatások egy-két héttel az urnanyitás előtt európai viszonylatban 45-50 százalékos szavazói hajlandóságot vetítettek előre.

A szavazói passzivitásra több kézenfekvő magyarázat is kínálkozik. Az egyik ok kétségtelenül az információhiány, ám Pascal Delwit szerint az európai voksolás jelentőségét nagyon nehéz is megértetni a közvéleménnyel. A választások általában arról szólnak, hogy a polgárok miként viszonyulnak a kormányukhoz, illetve annak politikájához. Az európai voksolásnak azonban nincs ilyen tétje. Ezért is gondolja a Gallup Europe felmérése szerint az uniós tagországok lakosságának 57 százaléka, hogy semmi nem fog múlni a szavazatán. A strasbourgi képviselőtestület Giovanni Grevi, az European Political Centre (EPC) igazgatója számára egyszerre a világ leggyengébb és legerősebb törvényhozása. A leggyengébb, mivel a választások eredményén a hagyományos értelemben semmi nem múlik, hiszen az EU-nak nincs kormánya. Másfelől az EP mégis a legerősebb törvényhozás, mert a falai között valódi jogalkotás folyik. Nem olyan, mint sok országos parlamentben, ahol a kormánytöbbség révén a törvényjavaslatok elfogadása csupán formalitás. Európa „Tisztelt Házában” egyetlen pártcsoportosulás, egyetlen politikai család sem tesz szert abszolút többségre, ami önmagában más jelleget kölcsönöz az ottani munkának.

KAMPÁNY ÉS FÜGGETLENSÉG. Az EP sokak szerint nagyobbra nőne az unió 450 millió lakosának szemében, ha a választások előtt valamennyi párt jelöltet állíthatna az Európai Bizottság elnökének posztjára, aki önálló programmal kampányolna. Csakhogy egy, a parlamenti többséget leképező bizottsági elnök esetén éppen a poszt függetlensége, párt- és nemzeti érdekek felett állása kérdőjeleződhetne meg.

Az EP-voksoláson a szavazók rendszerint a saját nemzeti kormányaikat szankcionálják. Legutóbb, 1999-ben például a szavazatok 62 százalékát kapta az éppen aktuális ellenzék, és a jelek szerint a mostani választás sem lesz kivétel. A kormányok ugyanakkor folyamatosan cserélődnek, így az európai játéktérben nincs túlzottan nagy jelentősége annak, hogy melyik az uralkodó parlamenti frakció.

Az egyik leglényegesebb különbség az EP és a nemzeti törvényhozások között, hogy az előbbiben jóval nagyobb önállósággal rendelkeznek a képviselők. Minthogy az EP-ben nem a kormánytöbbség és az ellenzék néz farkasszemet egymással, nincs is szigorú frakciófegyelem. Eddigi strasbourgi működése során Szájer József, az Európai Parlament egyik magyar tagja azt tapasztalta, hogy az EU parlamentjében több lehetőség kínálkozik a dolgok befolyásolására. „Itt ad hoc módon alakulnak ki a többségek, és ezért az eredeti előterjesztés is gyakrabban változik” – hangsúlyozza a fideszes EP-képviselő. A strasbourgi testületben ezért a vitának és a meggyőzésnek is nagyobb szerep jut. Szájer, aki mindkét képviselőséget kipróbálta, összességében kreatívabbnak tartja az országgyűlésinél az európai parlamenti munkát, mert annak során a politikusok jobban rá vannak utalva a saját szakértelmükre, és szélesebb ismeretekkel kell rendelkezniük.

Mivel a nemzeti érdekképviselet helye az EU-ban a kormányokból álló Európai Tanács, inkább a hazai közvéleménynek szánt üzenet a magyar bal- és jobboldal részéről annak agyonhangsúlyozása, hogy képviselőik a nemzeti érdekekért harcolnak majd Strasbourgban és Brüsszelben. „Tény, hogy bizonyos mértékig a nemzeti érdekeket képviselik, de a történet alapvetően nem erről szól. Életszerű helyzetben másként vetődik fel a kérdés” – vélekedik Pascal Delwit. A képviselők az EP-ben nem nemzeti, hanem párthovatartozás szerint foglalnak helyet. Gary Titley strasbourgi „veterán” szerint egy eurohonatya folyamatosan három-négy szempontot egyeztet össze mandátuma idején: ha nem listán választják meg, szívén viseli választókörzetének érdekeit; közben nem felejti el, hogy melyik országból érkezett; képviselői munkáját alapvetően a pártfrakcióban végzi, ám az idő előrehaladtával hajlamos lesz mindinkább európai optikán keresztül szemlélni a dolgokat.

EURÓPAI SZEMPONTOK. Az EP tagjait Szájer József tapasztalatai szerint mindennapi tevékenységükben határozottan a nemzeti szempontok vezérlik, de azokat nem nemzeti színbe öltöztetve képviselik. „A fő érvnek mindig annak kell lennie, hogy miért jó a javaslat a közös európai projekt szempontjából” – húzza alá a magyar EP-képviselő, akinek meggyőződése, hogy ezzel együtt a nemzeti hovatartozás az elsődleges, és minden más ezután következik. A nemzeti érdekek becsatornázása ugyanakkor olyan pártcsoportokon keresztül történik, ahol adott esetben 25 tagország honatyái foglalnak helyet.

Mint egy képviselő szellemesen megjegyezte, Strasbourgban nem németek „lőnek” franciákra és fordítva, hanem német és francia baloldaliak német és francia konzervatívokra. A tagállamok nemzeti érdekeit közvetlenül érintő kérdésekben azonban a képviselők általában félreteszik a köztük lévő ideológiai különbségeket. A legnagyobb létszámban előforduló német képviselők például néhány éve egy emberként buktatták meg azt az uniós irányelvet, amely megkönnyítette volna nagy német iparvállalatok más tagállamok befektetői által történő felvásárlását. Sőt, viszonylag rövid parlamenti múlttal a hátuk mögött, az EP magyar „megfigyelői” is összefogtak, amikor a képviselőtestület elé került a magyar érdekeket különösen sértő gyógyszerszabadalmi jogszabály. Hasonló „pártok feletti”, nemzeti színezetű európai parlamenti lobbizásnak lehettünk szemtanúi, amikor a magyar képviselők megpróbáltak feltetetni a nagy európai közlekedési beruházások listájára egy autóút-projektet.

Bár az Európai Parlament évtizedeken keresztül nem egy tagállam szemében „kádertemetőnek”, egykor szebb napokat látott politikusok leszállópályájának számított, ez a helyzet az EP hatásköreinek kiszélesítésével és súlyának növekedésével fokozatosan változik. Különösen a kisebb létszámban képviselt tagállamok számára lenne fontos, hogy ne tékozolják a rendelkezésükre álló korlátozott számú helyeket érdemtelenekre. Az európai politikai kutatóintézetek hálózata (EPIN) a jelöltlisták áttanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy miközben az északabbra fekvő tagállamok elsősorban tettvágytól égő „fiatal titánokat” delegálnak Strasbourgba, a déli karéjon inkább „öreg rókák” kacsingatnak a parlamenti mandátum felé. Az EPIN ugyanakkor az EU komolyan vételének jelét látja abban, hogy az újonnan csatlakozott országok gyakran igazi nagyágyúkat, volt kormányfőket és minisztereket állítottak harcvonalba.

ALKOTMÁNYCSÚSZÁS. A 2004-es európai parlamenti választásnak mindazonáltal különös jelentőséget ad az EU alkotmányos szerződésének – a tervek (és a remények) szerint a tagországok állam- és kormányfők június 17-18-i csúcstalálkozóján esedékes – elfogadása. Az alkotmány kidolgozását részben ugyanaz a szándék motiválta, amitől a páneurópai képviselőtestület is szenved: a lakosság és az Európai Unió között egyre tágulni látszó szakadék áthidalása. Az eredeti tervek szerint az alkotmányról még a választások előtt meg kellett volna állapodniuk a tagországoknak, hogy állampolgáraik már az eredmények ismeretében mehessenek szavazni. Ebből végül nem lett semmi, hiszen a 25 ország vezetői négy nappal az EP-voksolás után feszülnek majd neki ismét az alkotmány elfogadásának. Giovanni Grevi elsősorban szimbolikus jelentősége miatt tartotta volna fontosnak az uniót a bővítésre „fittebbé” tevő alapszerződés előzetes jóváhagyását. Mégsem bánkódik amiatt, hogy végül máshogy alakult. „Az emberek vélhetően nem értették volna, hogy miről is szól az alkotmány, amit az euroszkeptikusok így könnyebben kihasználtak volna” – céloz az elemző arra, hogy az Európai Uniónak az alkotmányon túl is van még bőven tennivalója, hogy visszalopja magát polgárai szívébe.