Egy régi versemben írtam, Csokonai a címe: „A debreceni hadiút / Sötétlő ebédlőkön át kanyarog / Vitrinekben reszkető porcelánok között, / Évszázadok szekérvonulása szakadatlanúl, / Olykor egy-egy hullát lepotyogtatva / A zötyögtető hálószobákban, / Hogy meglegyen a történelmi húmuszállomány.”
Valahányszor Debrecenben járok, mindig ez a védtelenség, kiszolgáltatottság jut szembe. Ahogy Bartha Boldizsár főbíró három évszázada följegyezte: „Mezőben épült, erős kerítés nélkül való Város.” Hogyne lett volna védtelen. Hiszen „a mezőben” nem volt hegy, melynek legalább a hátát nekitámaszthatta volna, és főként nem volt köve városfalat építeni. Ezzel a történelmi közérzettel magyarázható nyilván, hogy a cívisváros régi portái olyan zártak és olyan magas kerítés mögé húzódtak: legalább az otthon adja a biztonságérzet illúzióját, ha már a városon úgy csörtethetnek át a hadak, ahogy nekik tetszik. Minden ország és város, melynek nincs tengere és kikötője, a néplélekbe klausztrofóbiás jegyeket ültet. Debrecen a tenger nélküli Magyarország a köbön: nem hogy kikötője, de még egy árva folyócskája sincs. Mindezek helyett van akarata az erőfeszítésre. Ez a csakazértis-erőfeszítés magyarázat sok mindenre. Mert ha már kényszerűen nyitott a mindenkori hadak előtt, akkor legyen nyitott, és elszántan fogcsikorgatva ügyes a kereskedelemre is, hogy akadjon miből újjáépíteni. A Hortobágyból, a pusztából is képes volt gazdagságot teremteni. A nagy faluból, majd mezővárosból feltörekvő városképe is csupa hatalmas erőfeszítés, a Nagytemplomtól, a Kollégiumtól a mai városközpontig és az Egyetemig. Ezért olyan jellegzetes minden, csupa erő és masszív szimbólum. Amikor a színház (ez is más, mint a többi az országban) 1865-ben fölépült, és a cívist megkérdezték, minek ekkora színház Debrecennek, azt felelte: „Azír mer tellik!” A büszke gőg is erőfeszítés eredménye, nagyon sok munka van mögötte.
Többször voltam itt szerző, pár éve is volt bemutatóm, ám ezúttal egy kedves ismerősöm (a feleségem) koncertjén jártam Debrecenben. (Legutóbb még miniszterként, a Munkácsy-trilógiát meglátogatni, tárgyalva és ügyködve, hogy együtt maradjon. Együtt van.) A Nagyerdő Hotelben laktunk, elfogadható szálloda, korszerűsített szocmodern SZOT-üdülő, legkellemesebb pontja a szauna és a csontmelegítő termálmedence, ez minden gondot elűz. (Folyót nem adott az Isten, de hévizet adott, igaz, csak 1932-ben fedezték fel. Ha ezt a régi cívisek tudták volna, mi csobog alattuk!) A koncert után a zenészkollégákkal együtt a Régi Vigadóba vettük be magunkat. Sokfelé jártam, laktam és ettem már Debrecenben, Aranybikától Gambrinusig és tovább, itt még soha. Amikor 1820-ban bővizű kútra bukkantak, hamarosan fürdőházat építettek hozzá, nemes klasszicista stílusban, kádas és gőzfürdővel. Egyre inkább Vigadó lett belőle, különösen, amikor a kisvasút, a monarchiában egyedülálló gépvontatású városi tömegközlekedési járgány 1884-ben munkába állt. Majd a város megvette és a fővárosból ideszállíttatta a Dobos-torta feltalálójának, Dobos cukrászmesternek kiállítási pavilonját. Fő szórakozóhelye lett a város polgárainak. A második világháborúban megsérült, 1947-ben lebontották. De a patinás Régi Vigadó áll ma is, működik, és kitűnő a konyhája. Az aperitif Unicum megfelelően hűtött: jeles! A rostonsült harcsafilé fűszerezése jó, szegény harcsa vajpuhán omlik a szájban, de nem ártana neki egy kis ropogós felszín. Fokhagyma- mártás illik hozzá. A Garadnai pisztráng viszont ropogós, abszolút hibátlan.
Nem állhattam meg, hogy asztalszomszédom ropogós (ez ma a jelszó!) malackarajából kóstolót ne kérjek, olyan gyönyörű kerekdedséggel mosolygott a tányérján. Régóta nem eszem már disznóhúst, de ez felséges volt. (És nem disznó, hanem malac, magyaráztam magamnak farizeusként.) Zárásként meggyeslepényt kértem, jó háziasan hangzik, sajnos, csak közepes volt, kicsit öregcse. Őszintén szólva némi erőfeszítésembe került az éjszaka folyamán elrendezni a vacsorát. De hát Debrecen az erőfeszítések városa.
