A budapesti vendéglátóipar Maginot-vonala a Liszt Ferenc téren kezdődik, és a Ráday utcában végződik. Az ott látottak alapján a kívülálló bizonyára azt szűri le a jó idő beköszöntével, hogy ebben a városban mindenki életművész, azaz senki nem dolgozik, mert tizenegykor éppúgy tele vannak a kávézók, mint délután háromkor.
Kezdjük a sétánkat a Liszt Ferenc téren, amely geopolitikai adottságai miatt szinte hívogatta a rendszerváltás eufóriájában felocsúdott vállalkozókat. Az „első fecske”, a Cafe Incognito volt, magához vonzva az acid jazz dekadenciáját kedvelő ifjúságot. Abban az időben már nem lehetett nem észrevenni az értelmiségi yuppie-kat, a reklámügynökségek kreatívjait, azokat a médiamunkásokat, jogászokat, vállalkozókat, akiknek már nem feleltek meg a zenitjükön épp hogy túllévő blues-kocsmák és atavisztikus értelmiségi presszók. Az Incognito stábja ráérzett, hogy szükség van trendkávézókra is a városban, hisz’ hiába nyitottak meg a John Bull angol éttermek és pubok, valahogy azt a fiatalos lazaságot, amely egyébként Londonban az ilyen helyek sajátja, itthon nem sikerült „áttelepíteni”. Magyarországon az angol pubok a középosztály törzshelyeivé váltak. A huszonévesek pedig olyan helyeket kerestek, amelyekben nem volt képzavar, ahol a pincér fiúk remek dj-k is egyben, és ahol még a hamutartó is passzol a lányok retiküljéhez.
Megszületett tehát az Incognito, majd sorra nyíltak a Liszt Ferenc téren a divatos helyek, a Mediterrán például, amely egy időben a tudományosan egyre nehezebben definiálható „értelmiség” törzshelye lett. Azóta a kínálat jelentősen bővült, és ma már egyre nehezebb eldönteni, hová is induljunk egy kis kikapcsolódásra, a Lisztre, vagy a Ráday utca valamelyik felkapott kávézójába. A dilemma jogos. Ezek a szórakozóhelyek ugyanis megfelelnek a legkomolyabb nyugat-európai minőségi és esztétikai követelmények, így aztán sok vendégnek lényegében mindegy, hová ül be, hisz’ jobbára úgyis csak egy kávét iszik, így aztán oda telepedik le, ahol éppen hely van.
Persze, a szórakozóhelyek megpróbálnak különbözni egymástól, és ez sikerül is nekik. Nyilván senki nem téveszti össze a goa-rekvizítumokkal teli Karma Cafét a fémes, „cool” és retró-hatású Pesti Est Caféval, vagy éppen a Buena Vista latinos eleganciájával. Mégsem esik senki kétségbe, amikor is nem jutott neki asztal a legfelkapottabb étteremben, mert egyszerűen tovább megy tíz métert, végül is a kávézók teraszai teljesen összeérnek.
A Liszt Ferenc téri egységek jó részében persze vacsorázni is lehet, de legtöbben csak egy laza kávézás miatt veszik erre az irányt. Ezzel a trenddel ment szembe a következetesen retro hatású Menza, ahol ügyesen feloldották a házias ízek, és a retrouniverzum design tobzódása között feszülő látszólagos ellentéteket.
A Menzában például megfordult már Nádas Péter, néhány német író is, és amióta nincs Ádám Söröző, az Írók Boltjában tartott könyvbemutatók után ide zarándokolnak át szépíróink. Úgy tűnik, az értelmiség a Liszt Ferenc téri szépszámú objektum közül leginkább a Menzát részesíti előnyben, aminek nyilván van presztízs értéke, viszont nem ők azok, akik tízezres számlát és „három rongy jattot” hagynak az asztalon.
A Ráday utcában még nem érnek egymásba a szórakozóhelyek, és az első benyomások alapján azt is leszűrhetjük, nem „kirakat-övezet”, mint a Liszt Ferenc tér. Sok diák fordul meg erre, jórészt képzős középiskolások, de a Szabó Ervin könyvtár is gyanúsan közel van, így például a Párizs-Texas kiválóan megfelel egy könnyed jegyzetbörzének is. A Rádaynak erősebb a kulturális imázsa, a könyvfesztivál és a könyvhét idején a város „irodalmi főutcája” is egyben. Érdekes párhuzamokat találunk a két „csapásirány” között.
Mindkét övezetben van elegáns könyvesbolt, és egy-egy retró tematikájú étterem – a Rádayban Jaffa Cafénak hívják a múltmániások törzshelyét. Míg a Liszten az Incognito volt az első „menő hely”, addig a Rádayban a nagyjából ugyanabban az időben nyitó Párizs-Texas. Az övezetek szórakozóhelyei nem teremtenek különösebb konkurenciát egymásnak: ugyanaz az effektus figyelhető meg a vendéglátás terén is, mint a Domus áruház környékén, ahol sorra nyíltak a bútorüzletek, s pozíciójukat a konkurencia jelenléte csak erősítette.
A bejáratott kávézóknak inkább a kerthelyiségektől kell tartaniuk. Egy-egy kert napok alatt „tűnik elő a semmiből”, és válik percek alatt kultuszhelylyé, bár az is igaz, hogy a kertekbe jobbára a kispénzű diákok, vagy a Kelet-Európa esszenciáját kereső, szintén kispénzű külföldi huszonévesek vágynak.
