Már megint Londonba invitálom Önöket, de mit csináljak, ha egyszer ebben az évben (meg az előzőben) Magyarország kulturális fővárosa kicsit kiköltözött Londonba, a szellemi Magyarország bevonult Nagy-Britanniába. Nem kampányszerűen, hanem szívósan és organikusan beépültünk a szigetország kulturális életébe. Jelen vagyunk, tudnak és beszélnek rólunk, rendezvényeink tele vannak, a sajtó folyamatosan foglalkozik velünk: mi kell még? A csatlakozó államok közül megelőztünk mindenkit, a királynő a fővédnök (partnerével, a magyar államelnökkel együtt), ám hercegek és hercegnők is aktívan közreműködnek. Olyannyira, hogy a királyi ház kontingense kimerült velünk, már nem vállalnak más védnökséget. (Gutaütés a sorra jelentkezőknek.) Végre úgy vagyunk fárasztóak, hogy nem az évszázados keserű magyar sorsról lamentálunk, hanem kultúránk sokszínű örömkínálatával árasztjuk el a külvilágot.
Ezúttal azért hívtak Londonba (nagyon rendesen számon tartják, hogy az egésznek én voltam a gazdája), mert megjelent a tervezett irodalmi antológia, mely Máraival kezdődik, és a mai legfiatalabb generáció legjobbjaival zárul. S minthogy a MagyarMagic évének kellős közepén vagyunk, a magyar jelenlét sikere rávetül erre a könyvre is, nagyobb figyelem kíséri, mint hogyha csak önmagában bukkant volna fel a könyvpiacon. A bemutatón népes közönség előtt néhány szerző beszélt és olvasott: Határ Győző, Gergely Ágnes, Nádasdy Ádám, Békés Pál, Gerevich András, jómagam.
Elégedetten mentünk utána törzshelyünkre, a remek és mókásan bohém Salieribe vacsorázni. Ezúttal is nagyon jó, sötét és erős volt a bouillon, majd utána megkockáztattunk partneremmel egy-egy homárt. Felséges élmény. (Nekem a homár rituális étek, mert 1951-ben, amikor még csak nem is láttam homárt soha, földönfutóvá téve és kitelepítve egy jászsági tanyára, anyám rántáslevese és kolbásztalan paprikás krumplija után apám mindig csettintett az ujjával, és azt mondta: „Remek volt ma ez a homár!”)
Másnap délelőtt megnéztem a National Galeryben a szenzációs El Greco-kiállítást. Már fájt rá a fogam, diákkorom óta ő az egyik legnagyobb festő számomra, tele vagyok El Greco-albumokkal. És akkor most ennyi képet egyszerre egy helyen látni: megrendítő élmény volt. Hihetetlen a modernsége, szürrealizmusa – a XVI. században!
Este viszont várt a Soho kellős közepén a Ronnie Scott’s Club. A jazz elhivatott szerelmesének, ha ezt olvassa, nyilván megdobban a szíve, hiszen ez a világ egyik legfontosabb jazz-fóruma. Szentély, zarándokhely, a jazz-lovaggá ütés helyszíne: ez a Ronnie Scott’s. Aki itt föllép, az valaki a szakmában, számít a nemzetközi porondon. És kik léptek föl ezen az estén (meg végig az egész héten) óriási sikerrel, ugyancsak a MagyarMagic keretében? Szakcsi-Lakatos Béla, aki a zongoránál önmagát is felülmúlva brillírozott. Két további nagyság: Tony Lakatos és Borbély Mihály szaxofonnal. Bende Zsolt (nem az operaénekes) Amerikából gitárral. Balogh Kálmán cimbalommal és ördögi technikával. Salamon Berta hegedűvel. És mellettük angol zenészek sora, pompás együttessé formálva.
Nem volt mindennapi élmény egy-egy Szakcsi-Lakatos által fölvezetett, majd szép lassan megőrjített magyar népdalt hallgatni ebben a közegben, ahogy hangszerről hangszerre vándorol és mesésen átalakul, forrni kezd, majd visszatér, a nemzetközi közönség pedig elragadtatva ünnepel.
Ültünk Bogyay Katalinnal (ő a „londoni szín” spiritus rectora) az egyik asztalnál, fokozhatatlan hangulatvilágításban, és megkönnyeztük a sikert. Ami nem akadályozott meg bennünket a médiumra elkészített, borsmártással nyakon öntött kitűnő beef eltüntetésében, a sötétben ismeretlen, de a sötétben is kitűnő száraz vörösborral öblögetve, majd a további zenei élvezetekhez keserűmandula-illatú Cointreau-t kortyolgatva. Hamisítatlan feeling. Valami ilyesmit éreztem az ősidőkben, boldogult úrfikoromban, a régi Pipacsban üldögélve. Csak akkor több évtizednyivel kevesebb mész volt a csontjaimban. És nem tudtam, hogy feelingnek hívják.
