Bolognai út

Klinghammer István, az ELTE rektora. Tisztán akar látni.

 Száz oktató elbocsátásától tartanak az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem (ELTE) bölcsészhallgatói, s az a rémhír terjed körükben, hogy – az ő szóhasználatukkal élve – „Szörnyella szintre” süllyed a bölcsészképzés. „Az első évben, valamiféle felzárkóztató program alapján, ugyanazt tanulja majd az egyiptológus, a régész és a franciaszakos hallgató, ami így első hallásra elég ijesztő „ – panaszolja egy negyedéves diák.

Társaival együtt attól tart, hogy jövőre, végzősként nem kapja meg a diplomáját, meg kell várnia a bolognai folyamat jegyében végrehajtandó változásokat. A hallgatók bizonytalanságát jelzi, hogy egyszerre vonulnak utcára önmagukért és oktatóikért. Június 3-án Budapesten nemcsak az ELTE bölcsészei tüntetnek, más intézmények képviselői is felsorakoznak majd mögöttük.

Eltérő viszonyulások BÖLCSÉSZGONDOK. Klinghammer István, az ELTE rektora szerint mindmáig senki nem fejtette ki azokat a vádakat, hogy a 369 éves, patinás egyetem konkrétan mely területeken pazarolja a közpénzt. Az ELTE vezetése egyébként maga is tisztán akart látni, hogy hatékonyan gazdálkodik-e az intézmény az állami támogatással. Nyolc évvel ezelőtt a Price Waterhouse világította át az egyetemet; a vizsgálat azzal a megállapítással zárult, hogy tartósan alulfinanszírozott az intézmény. Három éve, 2001-ben pedig az Arthur Andersen vizsgálta a gazdálkodást, s szakemberei nem győztek csodálkozni azon, hogy ilyen pénzügyi kondíciók között az egyetem egyáltalán képes működni. „A menedzserirányítás vajon nem azt jelentené-e, hogy az értékelvűség helyett a haszonelvűség lenne minden pénzügyi lépés zsinórmértéke?”- kérdezi a rektor. Okfejtése szerint megtakarítani sokféleképpen lehet. Például be lehet zárni a könyvtárat, a botanikus kertet, a csillagvizsgálót. Esetleg meg lehet szüntetni – az orchidea jelzővel illetett, rendkívül drága – kis hallgatói létszámmal működő, humánerőforrás és eszközigényes szakokat, például a tibetit, a koreait, vagy az egyiptológusit. Tágas a mozgástér, mert az egyetemen választható 120 szak közül 50 a nem költséghatékony, „orchidea” kategóriába tartozik. KÖZGAZDÁSZ-REMÉNYEK. A lehetséges nyertesek között tartják magukat számon a gazdasági felsőoktatási intézmények, s ennek megfelelően is készülnek a változásokra. „Mára nagyjából sikerült mind a 32 gazdasági felsőoktatást folytató intézményre kiterjedő konszenzust kialakítani”- számol be az eddigi egyeztetések eredményéről Mészáros Tamás, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem (BKÁE) rektora. A jövőben kétféle ága lesz a gazdasági oktatásnak: közgazdasági (két alapszakkal), és üzleti (öt alapszakkal). A BKÁE eddig is alapozó képzésnek nevezett első pár évét tekintve a reform nem jár lényegi változásokkal. Számítások szerint az lenne ideális, ha – a szintek közti átjárhatóság érdekében – az alapszakok tananyagának 50-60 százaléka volna közös, ami közelít az egyetem jelenlegi tantárgystruktúrájához. A kétciklusúvá válás bonyodalmainak kivédésére néhány hete együttműködési megállapodást kötött az egyetem és a főváros korábbi gazdasági főiskoláit tömörítő Budapesti Gazdasági Főiskola rektora. Az átalakulásnak ugyanis mindkét szférára nézve megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az egykori főiskolák profitálhatnak abból, hogy eddig is az inkább gyakorlatorientált bachelor-szintnek megfelelő képzést nyújtottak, amit a munkaerőpiac is magasan értékelt. Ugyanakkor – a tervek szerint – az alapképzésben alacsonyabb lesz a hallgatói normatíva. A BKÁE rektora összességében mégis vitathatatlannak tartja a bolognai folyamat előnyeit.

HÁRMAS PILLÉR.

Nem ez a megmozdulás lesz az első, és vélhetően nem is az utolsó. Az úgynevezett Bologna-projekt azonban mindennek ellenére halad a maga kijelölt útján, feltartóztathatatlanul. A mozgás ugyanis a szükségletekhez igazodik: az úgynevezett bolognai folyamat lényege, hogy biztosítsák az Európai Unióban a munkaerő-piaci elvárásokhoz rugalmasan igazodó felsőoktatási rendszerek kompatibilitását és összehasonlíthatóságát. Három pillére: a lineáris, angolszász-rendszerű képzés; az oktatók és hallgatók „áramlása” az egységes európai felsőoktatási térben; valamint a minőségi oktatás. A változás fő irányait már idehaza is kijelölték (lásd külön), s eldöntött tény, hogy 2006-tól Magyarország is csatlakozik a közös európai felsőoktatási térhez. Az októberben parlament elé kerülő törvénytervezet is ennek szellemében formálódik, amit az oktatáspolitika ráadásul – egyes szakmai, érdekvédelmi szervezetek szerint szükségtelenül – összeköt egy finanszírozási és szerkezeti reformmal. Nemcsak a képzés változik meg tehát alapjaiban, hanem az intézmények állami támogatása, sőt belső szerkezeti struktúrája is. Az intézményi vezetők egy része attól tart, káosz és zűrzavar lesz a sokmilliárdos reform következménye, míg pártolói szerint a piaci fordulat az egyetlen esélye a hazai felsőoktatásnak, különben provinciális szerepre lesz kárhoztatva az EU-ban. A reform célja mindenesetre az, hogy akárhány évet tölt a diák a felsőoktatásban, az ne legyen számára elvesztegetett idő: három, de akár kettő, sőt, esetenként már egy év után is valamilyen, a piac által elismert képzettséget szerezzen. 

A pénzügyi átalakítást az teszi elodázhatatlanná, hogy a rendszerváltáshoz viszonyítva reálértéken a felére csökkent az egy főre jutó támogatás, az intézmények állandó finanszírozási gondok közepette, lerobbant infrastruktúrával működnek. Számos intézménynél azonban éppen ezért félnek az átalakulástól. Vezetőik úgy gondolják: bár eddig is bizonytalanság övezte a működésüket, valahogy azonban mégis talpon maradtak, a jövőben azonban kirostálódhatnak a piacról. Ennek ellenkezőjét valóban nem garantálja senki és semmi, hiszen a törvény éppen az uniós piacon való megmérettetés érdekében formálódik. Lapunknak egyébként többen is úgy nyilatkoztak, hogy valóban előfordulhat bizonyos szakok, esetleg egész intézmények megszűnése, ám mindez nem okvetlenül a törekvések elhibázott voltát támasztja alá, mint inkább a jelenlegi struktúra torzulásait tükrözi.

VÖRÖS POSZTÓ. Talán a legnagyobb ellenállás azt az elképzelést övezi, hogy a jövőben menedzserek is helyet kapnának a vezetésben, mégpedig 50 százalékos arányban. Mit és hogyan menedzselnének az amúgy is forráshiányos rendszerben? – kérdezik sokan. Gönczi Éva, az Oktatási Minisztérium főtanácsadója szerint viszont éppen azért van szükség a reformra, hogy a tudományos műhelyek a keményedő feltételek mellett is fennmaradhassanak. „Az intézmények számtalan kihívás elé néznek, s hogy helyt álljanak a versenyben, erőskezű, hozzáértő menedzsmentre van szükségük” – mutat rá Gönczi. Hasonló alapon veszi védelmébe az új típusú intézményirányítási modellt a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) oktatási rektorhelyettese, Molnár Károly is, akinek egyébként a Nemzeti Bologna Bizottság tagjaként „munkaköri kötelessége” védeni a mundér becsületét. Hivatkozása szerint ez a szisztéma Amerikától Japánig bevált, s nem ok nélkül: a külső kontroll segít az intézményeknek abban, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak a piac elvárásaihoz. „A hallgatók előtt pedig nemcsak az uniós munkaerőpiac, hanem az egész világ kinyílik, mivel EU-konform, piacképes diplomát szereznek” – húzza alá Molnár.

Mészáros Tamás, a BKÁE rektora. Vitathatatlan előnyök.

A BME olyannyira élére áll a változásoknak, hogy várhatóan már 2005-től áttér a lineáris képzési rendszerre. Az a cél, hogy már a bachelor diploma is olyan képzettséget adjon, amivel állást lehet találni mérnökként. A bachelor szint első végzősei 2009-ben kapják kézhez oklevelüket.

A készülő átalakulások egyébként nem érvényesek mindenkire. Az egészségügyi felsőoktatásra és a jogászképzésre például sem Magyarországon, sem az unió többi tagországában nem vonatkozik a kétszintűvé alakítás kényszere, hiszen könnyű belátni, hogy esetükben az „alapképzés” hiányos tudáshoz vezetne. Egy televíziós vitában az oktatási tárca vezetője maga is kijelentette, nem szívesen feküdne be műtétre olyan orvos keze alá, aki csak három évet végzett el az orvosi egyetemen. Az egészségügyi felsőoktatás tehát majdhogynem „érintetlen” marad. „Már csak azért is, mert már a jelenlegi képzések is sok szempontból megfelelnek a bolognai struktúra követelményeinek” – hangsúlyozza Muszbek László, az egészségügyi tárca felsőoktatási szakképzési miniszteri biztosa, „civilben” maga is gyakorló orvosegyetemi oktató.

Aggályok • A most folyó akkreditációk során dől el, hogy mely felsőoktatási intézmények képzési struktúrája illeszthető be a bolognai folyamatnak megfelelő új szisztémába; a kis lobbi erővel rendelkező főiskolák félnek a kirostálódástól • Az egyetemi „hátország” nélkül, önállóan működő főiskolák attól tartanak, hogy az egyetemek megerősítik saját főiskolai karaikat, illetve bachelor képzésüket, s a magiszter-hallgatói keretet majd a saját korábbi diákjaikból töltik fel • Marginalizálódástól tartanak az elméleti karok, szakok; a kisebb hallgatói létszám oktatók elbocsátásához, tanszékek megszüntetéséhez vezethet • Az új irányítási struktúrában az akadémiai vonalat képviselő oktatók erősen függnek a fiskális szempontokat érvényesítő menedzsmenttől • Nem tudni, hogy a public private partnership (PPP) jegyében sor kerül-e bújtatott privatizációra, illetve azt sem, hogy hány milliárd forintot szán az oktatási kormányzat a reform végrehajtására A magyar universitas program főbb elemei 1. Megszűnik a felvételi vizsga, a felsőoktatási intézményekbe 2005-től a követelményeket teljesítő kétszintű érettségivel lehet bekerülni. 2. Az eddigi duális, egyetemi és főiskolai képzést angolszász mintára felváltja az egymásra épülő lineráris (európai alapfokú diplomát adó 3 éves bachelor, majd az erre épülő 2 éves magister) képzés, amelyet a doktori program követ(het). Gyakorlatorientálttá válik a képzés, s – így szól a deklaráció – folyamatosan alkalmazkodik a munkaerő-piaci elvárásokhoz. 3.Megváltozik az egyetemek vezetési modellje: kettéválik az intézményt működtető menedzsmentre és a képzési-kutatási tevékenységet irányító tudományos testületre. 4.Az érettségit követően a továbbtanulni szándékozó fiatalok 30 százaléka felsőfokú szakképzésben vesz részt, 70 százalékuk pedig a bachelor képzésben. Ilyen arányban kívánja az állam finanszírozni az egyes felsőoktatási szinteket. 5. A master diplomát adó magiszterképzés keretében a bachelor vizsgát tettek mindössze 30-40 százaléka folytathatja tanulmányait – ez az a keret, amit az állam támogat -, a többiek költségtérítéses módon szerezhetik meg ugyanezt a képzettséget. 6. A hallgatók a reájuk eső képzési támogatást és a diákhitelt magukkal vihetik külföldi, uniós tanulmányaik finanszírozásához.

ELKERÜLNI A ZSÁKUTCÁT.

Menet közben persze tovább finomodhat a rendszer, az egyetemi autonómiát, az oktatók és a hallgatók érdekeit védő garanciális szabályok épülhetnek be az universitas programba. Sok apró változás „kicsiholható”, egy azonban nem: hogy minden maradjon a régiben. A hallgatói létszám 1990-ben 102 ezer fő volt, 2002-ben viszont már több mint 381 ezer, ám ezt az ugrást az oktatói létszám egyáltalán nem követte: 17 ezerről csak 23 ezerre növekedett a tanárok száma, s közülük mindössze 16 ezer a főállású. Ráadásul a hazai felsőoktatás a piaccal „szembemenve” évi több mint 100 ezer diplomást bocsát ki, miközben szakmunkásból csupán 28 ezer a „termelés” – ez az arány zsákutcába vezet.

Klinghammer István, az ELTE rektora szerint tévedés azt hinni, hogy országok versenyeznek majd az európai felsőoktatási térben. Mint ahogy több száz év óta, ezután is az intézmények méretnek meg. A Sorbonne, az Oxford, a Humboldt, az ELTE, a BME, a BKÁE. Ezek nívóját pedig az infrastruktúra mellett az adott oktatói gárda színvonala határozza meg. „A mindenkori kormányzat egyedüli feladata, hogy biztosítsa a működési feltételeket”- szögezi le Klinghammer. Vagyis önmagában sem jót, sem rosszat nem hoz a bolognai folyamat. Olyan lesz a magyar felsőoktatás, amilyenné tesszük.