Kevés olyan pince van a világon, mint amilyen a francia jegybank neoklasszikus stílusú párizsi épülete alatt található. A mélyen a föld alatt lévő, öszszesen egy hektárnyi alapterületű helyiségek több mint 3 ezer tonna, a jelenlegi piaci áron 36 milliárd dollár értékű aranyrudat rejtenek. Ez Franciaország GDP-jének mintegy 2 százaléka. Más megközelítésben ez az aranyvagyon több mint felerészben fedezné az ez évre várt államháztartási hiányt. Ám a hatalmas készlet, amely a jegybank teljes – euróból és dollárból is álló – tartalékának bő 50 százaléka, egyetlen centet sem kamatozik, miközben az őrzése egy vagyonba kerül. Érthető tehát, hogy a pénzszűkében lévő francia kormány szívesen rátenné a kezét. „Vajon természetes és normális-e az, hogy ezekből a készletekből semmilyen bevétel nem származik?” – tette föl a kérdést Nicolas Sarkozy új pénzügyminiszter április közepén tartott parlamenti beszédében. 
A svájci jegybank aranya. 1300 tonnát eladnak belőle.
KORMÁNYZATI NYOMÁS. Hasonló kérdést mostanában több más vezető európai politikus is megfogalmazott. A kontinens jegybankjai összesen 12,8 ezer tonna arannyal rendelkeznek (mintegy másfélszeresével az amerikai Federal Reserve által Fort Knoxban felhalmozott 8135 tonnának), s ez mai áron 153 milliárd dollárt ér. A kormányok különféle elképzelésekkel állnak elő arra, hogy – az alapkutatások finanszírozásától az államadósság csökkentéséig – milyen célokat szolgálhatna az aranyeladásból származó bevétel. Jean-Pierre Raffarin francia kormányfő februárban – „a ma aranyát a jövő aranyáért” hangzatos jelmondatával – a tudományos kutatások forrásainak növelése érdekében javasolt aranyeladási programot. Ugyanezt a célt nevezte meg Gerhard Schröder német kancellár, amikor hangot adott abbéli óhajának, hogy a Deutsche Bundesbank váljon meg a 3440 tonnás készlet egy részétől. Giulio Tremonti olasz pénzügyminiszter szintén igyekszik rávenni az olasz jegybankot a 2451 tonnás itáliai mennyiség csökkentésére.
A sajátos aranyláz kitörése nem meglepő, figyelembe véve, hogy az európai kormányok az adóbevételek visszaesése mellett alig tudnak forrásokat találni az új kiadások finanszírozásához. Különösen igaz ez Németországra és Franciaországra, amelyek államháztartási hiánya az idén már nem először lesz magasabb az euróövezet stabilitási paktumában foglalt 3 százalékos küszöbnél. Philip Klapwijk, a nemesfémekre szakosodott londoni GFMS tanácsadó cég elemzője logikus megoldásnak tartja az aranyeladást, mondván: ez úgy teremt bevételt, hogy senkit nem kell hozzá megadóztatni.
ELLENÉRVEK. Több európai jegybankár mindazonáltal kapásból nemet mondott a felvetésre. Christian Noyer, a francia jegybank elnöke másokhoz hasonlóan azzal érvelt, hogy aranytartalékokból nem lehet fedezni a jövőben keletkező potenciális hiányokat, viszont a készletekre szükség van az esetleges súlyos válságok leküzdéséhez. Az aranyeladás hívei szerint azonban ésszerű volna, ha a kormányok ilyen úton javítanák a fiskális helyzetet, különösen most, amikor az arany ára az unciánként 400 dolláros – közel tíz éve a legmagasabb – szint körül mozog. A kísértés olyan erős, hogy néhány központi bank az elmúlt években piacra is dobta tartalékai egy részét. A holland jegybank például 1999 szeptembere óta 210 tonnát adott el – hozzávetőleg 2 milliárd dollárért -, és az idén további 59 tonnával akarja csökkenteni 777 tonnás készletét. Ugyanebben az időszakban a Bank of England megvált teljes tartaléka több mint felétől, 345 tonnától, amiből 3,3 milliárd dollárt kasszírozott. Ennél is nagyobb szabású a svájci jegybank 2000 májusában kezdett és rövidesen lezáruló programja, amely során 1300 tonna aranyat adnak el, csupán 1462 tonnát hagyva a páncéltermekben. A program összbevétele közel 16 milliárd dollár, mely pénz az állami költségvetésbe vándorol. „Már nincs szükségünk annyi aranyra a monetáris politikai célokhoz” – indokolja a divesztíciót a bank egyik tisztviselője. 
ÓVATOS JEGYBANKOK. A kontinentális Európa nagyobb gazdaságai viszont nehezebben szánják rá magukat a tartalékaik kiárusítására. Franciaország utoljára 1969-ben adott el aranyat, amikor a megelőző évi diáklázadások után a frank árfolyama meredeken alázuhant. A Bundesbank az elmúlt években mindössze 29 tonnával könnyített, az ultrakonzervatív olasz jegybank pedig 1945 óta egyetlen unciától sem vált meg. A tartalékok zömét a hatvanas években halmozták fel, amikor a legtöbb országnak óriási folyómérleg-többlete volt az Egyesült Államokkal szemben. A fölös dollárokat aranyra váltották, és az így képződött tartalékokkal saját fizetőeszközeiket támogatták a devizapiacokon. Csakhogy az euró bevezetése nyomán már nincs szükség ilyen óriási tartalékokra. Az Európai Központi Banknak (ECB) 766,9 tonna aranya van, amit a valutauniós tagországok jegybankjai dobtak össze.
A gazdasági visszaesések idején az arany hagyományosan biztos menedéknek számított, egyúttal fedezetet jelentett az infláció ellen. Viszont az infláció ma már messze nem akkora veszély, mint régen. S bár az elmúlt években az arany ára gyorsan emelkedett, arra csak nagyon kevés piaci szakértő számít, hogy még egyszer eléri a húsz évvel ezelőtti, unciánként 800 dolláros szintet. Az arany mint befektetési célpont jelentőségének csökkenését illusztrálja az a tény, hogy a brit NM Rotschild & Sons bankház, amely 200 évig aktívan kereskedett a sárga fémmel, április 14-én bejelentette, kivonul erről a piacról. „Arra a megállapításra jutottunk, hogy ez már nem központi tevékenység, ezért döntöttünk úgy, hogy felhagyunk vele” – mondja David de Rotschild elnök.
Az újabb jegybanki eladások pedig végképp megpecsételhetnék az arany mint gazdasági relikvia sorsát. Ha Franciaország, Németország és Olaszország elkezdi leépíteni készleteit, az „újabb történelmi lépés lesz az arany demonetizálása felé. A piac pillérei összeroskadnak” – véli Andy Smith, a Mitsui Global Precious Metals londoni elemzője.
Bár a függetlenségüket féltve őrző európai jegybankárok egyáltalán nem lelkesednek az aranyeladásért, mostanában mégis nagyobb rugalmasságot mutatnak az ügyben, mint korábban. A változás egyik oka az, hogy a jegybankok többsége nem tudja teljesíteni az eredménytervét. Tavaly a legtöbbjük vagy egyáltalán nem ért el nyereséget, vagy csak igen szerényet, és a vártnál kisebb osztalékot fizettek az államkasszába. „Tudják, hogy a politikusok számítanak erre a bevételre” – jegyzi meg Klapwijk.
IDŐ KÉRDÉSE. Ernst Welteke, a Bundesbank volt elnöke – aki a múlt hónapban kényszerült egy korrupciógyanús ügy miatt lemondani posztjáról – januárban engedett, javaslatot téve arra, hogy öt év alatt adjanak el 600 tonna aranyat a kutatás és az oktatás finanszírozása céljából. A francia jegybank újabban szintén hajlandóságot mutat a kompromisszumra. Miután kezdetben elutasította Raffarin kormányfő tervét, Noyer elnök most már azt hangoztatja, hogy kész megvitatni dolgot, amennyiben a bevételek a bank könyveiben szerepelnek majd. Elemzők szerint csak idő kérdése, hogy az olasz jegybank is beadja a derekát.
Annak érdekében, hogy korlátok közé szorítsák az aranyeladás árcsökkentő hatását, az európai jegybankok többsége március 8-án aláírta azt az ECB által kidolgozott megállapodást, amely 2004 szeptemberétől kezdődően öt esztendőre évi 500 tonnában maximálja a piacra dobható mennyiséget. Az egyezség értelmében Németország ez idő alatt 600, Franciaország 500 tonna aranyat értékesíthet. Öt évvel ezelőtt már született egy hasonló megállapodás, és azóta az arany ára 44 százalékkal emelkedett. Csakhogy a most tervezett eladások volumene jóval nagyobb, miként a várhatóan részt vevő országok száma is.
Ha a német, a francia és az olasz jegybank elkezdi készleteinek leépítését, annak alighanem számottevő hatása lesz az árakra. „A piac szinte biztosan lejtmenetbe vált” – vetíti előre Smith. Ám a kormányok ettől még valószínűleg ragaszkodni fognak az eladáshoz. Figyelembe véve a költségvetési igényeket és az adók emelésének nehézségét, minden bizonnyal eljön az a nap, amikor az európai jegybankok pincéiben már csak mutatóba lesz néhány aranyrúd.
