 |
Történelmi csúcsra jutott az amerikai könnyűolaj ára a múlt héten, a múltnak adva át a Kuvait iraki lerohanása után két hónappal, 1990. október 11-én regisztrált eddigi 41,15 dolláros rekordot. Az ár ráadásul ezt követően is jobbára fölfelé araszolt, és lapzártánk idején 41,70 dollár körül jegyezték barreljét. Az emelkedés az utóbbi hónapokban folyamatos volt, az üteme azonban felgyorsult, és ahogy az ár a 40 dolláros értékhez közelített, úgy vált egy csapásra központi témává a gazdasági szakemberek körében.
IDŐLEGES JELENSÉG? Az elmúlt hónapok csendes drágulása nyomán a kutatóintézetek és befektetési társaságok elemzői csak elvétve változtatták meg az idei átlagos olajárra vonatkozó előrejelzéseiket: még jelenleg is a 30 dollár körüli – inkább az alatti – prognózisok vannak érvényben. Ez jól mutatja, hogy a világot teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a gyors drágulás. A szakértők egy része a mai napig nem foglalkozik érdemben a problémával, mondván: csak időleges jelenségről van szó. Közben azonban egyre erősödnek azok a hangok is, melyek nagyon is realisztikus érveket hoznak fel az árrobbanás indokaként. Ezek ráadásul tartósan magas árakat vetítenek előre.
Abban, hogy néhány hónapja szinte nem volt ember a Földön, aki ekkora olajár-emelkedésre számított volna, jelentős szerepet játszhatnak a történelmi tapasztalatok. Az elmúlt 50 év olajárrobbanásainak közös jellemzője volt, hogy azokra a világgazdaság túlfűtötté válásával párhuzamosan került sor. Jelenleg viszont a gazdasági nagyhatalmak közül csak az Egyesült Államokban látni érdemleges fellendülést, Európa inkább csak szenved, Japán pedig lényegében csak a kínai kereslet révén tud fölfelé araszolni. A jelenlegi értékelések többsége szerint azonban ennyi is éppen elég ahhoz, hogy felboruljon a kereslet és kínálat egyensúlya. Hiába van ugyanis a világgazdaság egyelőre a felszálló ciklus kezdetén, ma a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által 2004-re várt 4,6 százalékos, valamint a következő évre prognosztizált 4,4 százalékos GDP-növekedés által keltett keresletbővülést sem tudja kiszolgálni a kőolajkínálat. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) legfrissebb jelentése szerint a világ napi átlagos olajszükséglete az idén – 16 éve nem látott mértékű, 2,2 százalékos növekedéssel – 80,3 millió barrelre bővülhet. Mindeközben a Kőolajexportáló Országok Szervezetén (OPEC) kívüli országok csupán elenyésző mértékben képesek növelni a jelenlegi 50 millió barrel körüli kitermelést, és az OPEC is legfeljebb napi 2,5 milliós bővítést tudna vállalni a jelenlegi 23,5 milliós kvótán felül. A kartell már ma is mintegy 2 millió barrellel többet termel, mint amennyit a kvóta engedne, ezt már csak a mesterséges tározóikban lévő korábban kitermelt készleteik vészes leapasztása árán növelhetnék.
 |
GYÖKEREK. A kínálat szűkösségének megértéséhez mintegy hat és fél évvel kell visszapörgetnünk az idő kerekét. Az emlékezetes 1997-es ázsiai pénzügyi válság időszakában ugyanis az OPEC kvótaemelésről határozott, ami súlyos következményekkel járt: a rákövetkező évben az olajár lényegében megfeleződött, 10 dollár alá esett. Az iparág szereplői értelemszerűen a beruházások visszafogásával reagáltak, és igyekeztek a minimumon tartani a készleteket. Mindezek után a 2000-ben bekövetkezett olajár-emelkedés hiába jött jókor, túl rövid volt ahhoz, hogy a kitermelő cégek változtassanak a nulla kapacitásbővítés politikáján, mi több, a következő évek recessziója látszólag igazolta is a döntésüket. A 2003 tavaszán megindult iraki háború miatti bizonytalanság újabb rövid áremelkedést hozott, de ez sem késztette változtatásra az iparág szereplőit. A gazdasági ciklus fordulása, a váratlan hevességgel beinduló amerikai növekedés pedig olyan hirtelen jött, hogy még nem tudtak rá reagálni a piaci szereplők. Mindehhez fontos adalékként kell megemlíteni, hogy az előrejelzések teljesen csődöt mondtak: az IEA is jócskán alábecsülte a világ olajszükségletét. Az tehát biztosnak tűnik, hogy az idén a kereslet jóval meghaladja a kínálatot, és a kitermelés nem tud lépést tartani az igényekkel. Ebben a helyzetben egyre többen tartják reális veszélynek, hogy az áremelkedés tovább folytatódik, egészen addig, amíg az már a kereslet szűkülését eredményezi. Ez viszont automatikusan a gazdaság lassulását, rossz esetben visszaesését hozhatja magával.
A jelenlegi helyzetben igen sok múlik az amerikai gazdaság reagálásán. Washington láthatólag örül a gazdaság fellendülésének, és nem különösebben foglalkozik a hatalmas költségvetési és folyómérleg-hiánnyal. Pedig az Egyesült Államokban a növekedés kétharmadát előidéző fogyasztás igényeit nem kis részben Ázsia, azon belül is Kína elégíti ki, ez pedig hatalmas keresletet támaszt a nyersanyagok és az energiahordozók iránt. S noha önmagában a magas olajár a világgazdaság átlagánál kevésbé érinti negatívan az amerikai gazdaságot (szükségletének ma mintegy 45 százalékát az Egyesült Államok maga termeli ki, igaz, ha a fogyasztás továbbra is a jelenlegi ütemben erősödik, ez az arány az előrejelzések szerint 2025-re 30 százalékra olvad), a tartósan magas üzemanyagár visszavetheti a növekedés motorját – a fogyasztást. A lakosság nagy része akármilyen áron tankolni kényszerül, viszont kevesebb marad a zsebében egyéb termékek beszerzésére, ami azután visszahathat a gazdaság teljesítményére. Az amerikai félelmek másik oka az, hogy a magas olajár által növelt inflációs nyomás a korábban vártnál gyorsabb és nagyobb mértékű kamatemelésre késztetheti a jegybank szerepét betöltő Fed-et. A múlt év végén még azon vitatkoztak az amerikai közgazdászok, van-e esély deflációra, és az emelkedő olajár ezt a félelmet segített eloszlatni. Ma viszont a munkaerőpiac magára találásával párhuzamosan az olaj kitartó drágulása immár éppenséggel az inflációs nyomást erősíti.
 |
| A szaúdi olajminiszter, Ali Naimi a kitermelés növelése melett agitál. |
Az elmúlt napokban sorra szólaltak meg vezető amerikai közgazdászok a kérdésben, s többségük úgy vélte, a jelenlegi szinteken még kezelhető a helyzet („csak lassítja a növekedést az olajár”), de ha további emelkedés következik be és tartósan fennmarad a 45-50 dolláros szint, annak már mélyebb következményei lehetnek. A kedélyeket csillapító hangvételű írással jelentkezett a The Wall Street Journal hasábjain Robert McTeer, a dallasi regionális Fed elnöke is, aki szerint ma már jóval kisebb a gazdaság olajfüggősége a korábbiaknál, valamint utalt arra, hogy a cégek megtanulták, mi módon lehet a magas energiaárak okozta helyzetet kezelni. Azt azonban McTeer is elismerte, hogy „a fundamentumok a korábbi évekénél magasabb olajárat indokolnak”, a kiváltó okok pedig — például a rohamosan bővülő kínai kereslet — tartósan fennmaradhatnak.
VESZÉLYEZTETETT EURÓPA. Mivel a dollár árfolyama egészen 2004 februárjáig csökkenő trendben volt az euróval szemben, az öreg kontinens számára tompítottabban csapódott le az olajár-emelkedés. A dollár azonban a február közepi mélypont óta mintegy 14 százalékot izmosodott, így az olajár hirtelen komoly problémává lépett elő Európában is: a fekete arany dollárban számolva 50, de már euróban mérve is 40 százalékot drágult egy év alatt. A probléma az, hogy az óvilágban sokkal nagyobb jelentőségű az a néhány százalékpont, amennyit a magas olajár lecsíphet a GDP-ből, mint a stabil növekedéssel büszkélkedő tengerentúlon. Az európai növekedés ugyanis egyelőre csak nagyon lassan indul be, és egy olajsokk könnyen „lenullázhatja” a GDP-bővülést. A veszélyre már az Európai Központi Bank (ECB) is figyelmeztetett.
 |
Természetesen a magyar gazdaság sem húzhatja ki magát a magas olajár hatása alól. „A jelenlegi helyzet azonban egyáltalán nem tragikus” – hangsúlyozza Bartha Attila, a Kopint-Datorg Rt. tudományos főmunkatársa. Úgy véli, az olajár növekedését okozó legfőbb tényezők közül érdemes figyelembe venni, hogy Kína fékezni akarja – a túlfűtöttség szélén táncoló – gazdaságát, ami mérsékelheti az energiahordozók iránti keresletet is. Emellett számolni lehet különféle piaci automatizmusok beindulásával: a magas ár kényszerében egyre többen próbálják majd mással helyettesíteni az olajat. Így megnőhet az alternatív energiaforrások szerepe, de megnyithatnak gyengébb hozamú és minőségű kőolajlelőhelyeket is, s e lépések mind a normalizálódást segíthetik. Az olajár 10 dolláros növekedése változatlan euró-forint és euró-dollár kurzust feltételezve mintegy 0,2 százalékponttal növelheti az éves magyarországi inflációt, amelyet 6,6 százalékra várnak az év végére a Kopint-Datorgnál. A váratlanul megemelkedett olajár annyi változást okozhat még az inflációs pályában, hogy az idei csúcs májusról áttolódhat júniusra. Bartha várakozásai szerint mindkét hónapban 7,1 százalékos lesz az éves drágulás indexe.
A magyar gazdaságra természetesen negatív hatást gyakorolhat, ha az olajárrobbanás lelassítja, vagy visszaveti a növekedést a fő felvevő piacain. Létezik azonban egy ezzel ellentétes előjelű hatás is. A magas olajár ugyanis rendkívül jó hatással van a nagy olajkitermelők teljesítményére, következésképpen számottevően növekedhet például az Oroszországba irányuló magyar export. Ez persze attól is függ, hogy kinél csapódik le az extraprofit. Oroszországban azonban az állam a világpiaci áremelkedés nyomán újabb adókat vet ki az olajtársaságokra, azaz nyilvánvaló a törekvés, hogy az olajcégek mellett a költségvetés is részesedjen a jókora nyereségből.
HOL A HATÁR? A magyar gazdaság esetében is igaz, hogy a magas olajár akkor okozhat számottevő károkat, ha a jelenlegi szintekről tovább erősödik és tartósan ott is marad. A határ a Brent olaj esetében Bartha Attila szerint 40 dollár körül lehet, amitől viszont már Londonban sincs messze az ár. A tartósság kérdésében pedig igen fontos tényező az iraki helyzet, illetve az, hogy az OPEC-országok olajminiszterei hajlandóak-e növelni a kitermelési kvótát a soron következő, június 3-i ülésükön vagy sem.
Irakkal kapcsolatban nehéz ma optimistának lenni. Noha az ország 2,5 millió barreles napi felhozatalával csak 3 százaléknyi részt hasít ki magának a világpiacon, a meglehetős keresleti túlsúly miatt ennek időszakos kiesése is problémákat okozhat. Az olajipari létesítmények ellen egyre csak szaporodó szabotázsakciók és merényletek nyomán nem valószínű, hogy Irak tartósan el tudja érni a maximális kapacitást jelentő 3 millió barreles napi kitermelést.
 |
Egyébként az OPEC maga sem tűnik egységesnek a kvótanövelés tekintetében. Az olajkitermelők megpróbálják beállítani azt az árszintet, amellyel a lehető legnagyobb nyereséget tudják elérni úgy, hogy nem veszélyeztetik a világgazdasági növekedést. A szabad kapacitásokkal rendelkező Szaúd-Arábia és Kuvait egyértelműen hajlik a napi kitermelés 1,5 millió berreles növelésére, Venezuela viszont ellenzi azt. A szaúdi olajminiszter Ali Naimi – aki az 1997-es balsikerű kvótaemelésben is oroszlánrészt vállalt – most megpróbálja meggyőzni a többi kőolajexportőrt, hogy az árak magas szinten stabilizálódhatnak a csekély kínálatbővülés után is. (Egyre valószínűbb, hogy a szervezet – akár bővítik a kínálatot, akár nem – följebb srófolja a jelenlegi, barrelenként 22-28 dolláros hivatalos árcélkitűzést.) A váltás azért kiemelt jelentőségű, mert az elmúlt két évben az OPEC kétszer is csökkentette a kvótát annak ellenére, hogy az Egyesült Államok ennek ellenkezőjét látta volna szívesen. Az OPEC képviselői ezen a hétvégén előreláthatólag tárgyalnak a kérdésről Amszterdamban, döntést pedig a Bejrútban tartandó miniszteri értekezleten hozhatnak június 3-án.
