Draskovics Tibor. Elfogadtatta a kétéves halasztást.
Korunk gazdaságpolitikája, úgy látszik, a kommunikáció művészete. Ha ez igaz, akkor Draskovics Tibor pénzügyminiszter rendkívülit alkotott. Szívós munkával elérte az euró bevezetéséről szóló terv egykedvű, már-már fáradt fogadtatását. Így legalább elfogadták. Ezt persze segítette, hogy a múlt heti bejelentés nem volt új, hisz’ már két héttel korábban, egy tévényilatkozatban elárulta szimpátiáját a 2010-es dátum iránt. Az addig kitartóan ismételgetett kétféle verzió, 2009 és 2010 közül – mondta akkor – a későbbit tartja reálisnak és az ország számára kedvezőbbnek, bár elképzelhető az egy évvel korábbi időpont is (Figyelő, 2004/19. szám). A kormány a múlt héten épp ebben a szellemben döntött, és hogy biztosra ment, azt a pénzügyminiszter azzal is kifejezésre juttatta, hogy a döntés előestéjén vacsorára hívta a vezetőnek mondott újságírókat.
. Elvégre 2010 messze van, nem árt tehát lehiggadni. Ám pár hónapja még a közvélemény „megdolgozása” távolról sem látszott könnyű feladatnak. Draskovics az euró jegyében kezdett bele már a pénzügyminiszterségbe is, amikor januárban a kormányfő, az államháztartási célkitűzések tarthatatlanságát látva, az akkor kitűzött euró-időpont felülvizsgálatának előkészítésére hatalmazta fel. Neki pedig, most, utólag legalábbis így látszik, el kellett „adnia” a nyilvánosságnak – s persze a piacoknak – a tavaly nyáron bejelentettekhez képest igen jelentős, kétéves halasztást.
|
Bár a hitelességre nagy súlyt helyezett, közben azért a hazai realitásokra is igyekezett ráirányítani a figyelmet. Minden érdekelt szervezetet meghívott, bevont a döntésbe (bár invitálását a nagyobbik ellenzéki párt nem fogadta el). Sorra-rendre mindenkivel tárgyalt az euró-menetrendről, tanulmányokat rendelt meg az ismert kutatócégektől, mi több, zárt ajtók mögött asztalhoz ültetette a szociális partnereket az Országos Érdekegyeztető Tanácsban, és megegyezett velük abban, hogy ősszel társadalmi megállapodásról tárgyalnak majd. Ha azt sikerül tető alá hozni, az csakugyan komoly eredmény lesz.
Az euró bevezetéséhez többféle feltételt kell teljesíteni: kritériumokat, amelyek a költségvetési hiány, az államadósság, az infláció, a tízéves államkötvénykamat és az árfolyam-stabilitás tekintetében állítanak fel korlátokat. A magyar gazdaság ezeken a területeken a legkevésbé jól muzsikál az Európai Unióba újonnan belépett közép- és kelet-európai országok között (lásd a táblázatot). Mindenképpen az államháztartás rendbetétele a legnehezebb, ugyanakkor ez függ leginkább a politikai elszántságtól. Ez feltétlenül magyar sajátosság, hisz’ az államháztartás siralmas állapota rendítette meg a bizalmat tavaly a befektetőkben, és ez vezetett a forint vesszőfutásához és a forgalmi adók ez év eleji emeléséhez, vagyis az infláció felgyorsulásához is. 
Az államháztartási ügyek körül forognak leginkább az okfejtések a Brüsszelnek múlt héten benyújtott konvergencia-programban is, amely – műfaji „elődjeihez”, a 2001 óta évenként elkészített előcsatlakozási programokhoz hasonlóan – a középtávú gazdasági pályát vázolja fel. Már csak azért is, mivel a költségvetési stabilitás rendszabályai már az unióba lépéstől fogva vonatkoznak Magyarországra. A múlt héten már meg is kapta Budapest az első brüsszeli figyelmeztetést a túl nagy deficit miatt. Bár a jogos hazai remények szerint e téren minden bizonnyal haladékot lehet kieszközölni, mindenképpen kell egy terv, amely a büdzsé hiányának legalább évi fél százalékpontos mérséklését irányozza elő. A konvergencia-program csakugyan ilyen mérséklést körvonalaz, amely végül is 2008-ban vezet el a megkívánt 3 százalék alatti hiányhoz és vele az euró bevezetése fontos feltételének teljesítéséhez. Így a menetrend szerint egy 2009. tavaszi vizsgálat alkalmasnak mutathatja az országot arra, hogy 2010-ben a Gazdasági és Pénzügyi Unióba (EMU) lépjen.
DÖNTENI KELLETT. Mivel a kiegyensúlyozott államháztartást nemcsak az EMU-ban, hanem már a szélesebb EU-ban is megkövetelik, alighanem kivihetetlen lett volna az euró bevezetése időpontjának lebegtetése, amit pedig a Pénzügyminisztérium (PM) által megrendelt tanulmányokban két kutatóintézet is javasolt. A Pénzügykutató Rt., miközben reálisnak tartotta a 2010-es dátumot, az év végére halasztotta volna annak bejelentését, egyebek közt azért, mert bizonytalannak látta a stabilizáció eddigi eredményeit; a Matolcsy György egykori gazdasági miniszter nevével fémjelzett Növekedéskutató Intézet szerint pedig a növekedés, a „reálkonvergencia” elősegítése politikájának tett volna keresztbe, ha idő előtt alávetjük magunkat az EMU-feltételeknek. Más kutatók viszont a céldátum és a hozzá vezető út világos felvázolása mellett érveltek. Az évi fél százalékpontnyi hiánylefaragás persze jóval kényelmesebb, mint a tavaly júliusban bejelentett – és az idei költségvetési törvénybe becikkelyezett -, ám időközben egyértelműen megbukott menetrend, amely már 2005-2006-ban 3 százalék alá szorította volna a deficitet (lásd a grafikont). Most, utólag igazolódott az MSZP tavaly nyári „lázadása”, amikor a vezető kormánypárt Szekeres Imre miniszterelnökségi államtitkár vezette gazdasági munkacsoportja szembeszállt a pénzügyi kormányzat „ambiciózus”, „sokkszerű” hiánylefaragási elképzelésével (Figyelő, 2003/30. szám). 
Persze az akkor számon kért kormányprogram, amely 2006-ra célozta meg a deficit 2,5 százalékra csökkentését, azóta már szintén teljesíthetetlenné vált. Ugyanakkor a választott kényelmes tempójú lefaragásba az SZDSZ által szorgalmazott adócsökkentés is belefér. A kormány 2008-ig az állami újraelosztás több mint 4 százalékpontnyi csökkentésére lát lehetőséget, vagyis az államháztartás idei, várhatóan a GDP 48,2 százalékára rúgó kiadásai 2008-ig 43,9 százalékra csökkenhetnek (az EU-transzferek nélkül), és az ettől várt, 2000 milliárd forintnyi kiadásmérséklésből 800-1000 milliárdot a hiánycsökkentés kényszerít ki, 1000-1200 milliárd viszont az adóterhek mérséklésének adhat teret. Az adó- és adó jellegű bevételek GDP-hez viszonyított aránya az idei 39 százalékról négy év múlva 37 százalékra csökkenhet.
Ám a liberális felfogás csak akkor érvényesülhet, ha a költségvetésben el tudják érni a kívánt lefaragásokat. A nettó kamatterhek a büdzsében csak lassan, a GDP 0,2-0,3 százalékának megfelelő mértékben enyhülhetnek, így jelentős javítást kell felmutatni az elsődleges egyenlegben. A konvergencia-program ugyanakkor lehetőséget lát a beruházási kiadások látványos emelésére, többek között a természetbeli és a pénzbeli juttatások és a „közösségi fogyasztás”, vagyis a költségvetési szervek rovására. Ugyanakkor az egészségesebb irányban megindult növekedés is adóbevétel-kieséssel jár, mivel a 2002-2003-as időszak aránytalan emelkedése után visszafogott bérek nem hoznak annyi adóbevételt, illetve a kiesést éppen hogy ellensúlyozzák az adórendszerben végrehajtott szigorítások. Így az államháztartás idei egyenlege csak a GDP 1,5 százalékának megfelelő (azaz, mintegy 300 milliárdos) kiadás-lefaragással javulhat – derül ki a konvergencia-jelentésből. 
Nem számíthatunk az infláció gyors mérséklésére sem. A kormányzati előrejelzés szerint a közvetett adók miatt az idén 6,5 százalékra ugró infláció jövőre 4,5 százalékra süllyed, majd évenként fél százalékkal mérséklődve, 2003-ban éri el a nagyjából már megfelelő 3 százalékot. (Azért nagyjából, mert az euró bevezetéséhez, legalábbis a mai szabályok szerint, a három legkisebb inflációjú országban mért átlagos áremelkedés 1,5 százalékponttal növelt mértékéhez kell igazodni.) A jegybank a hét elején kiadott inflációs jelentésében egyébként, jelentősen közelítve a kormányzati prognózishoz, az idei év átlagában 6,9, jövőre pedig 4,3 százalékra taksálja a drágulást. Ugyanakkor más, eurót bevezető országok tapasztalatai azt mutatják: az infláció adandó alkalommal mesterségesen is lassítható. Hazánkban ilyen lehet a hatósági árak visszafogása és a felső áfakulcs mérséklése – értesülhettünk. A kutatók szerint az árstabilitásban igen fontos szerepet játszhatna a bérmegállapodás. Mindenesetre a kormányzati program az idén 1 százalék alatti, a következőkben pedig évi 2-3 százalékos reálbér-emelkedéssel számol. 
HIÁNYVESZÉLY. Ugyanakkor továbbra is problémát okozhat a megtakarítások mérséklődése. A tavaly gyakorlatilag lenullázódó megtakarítások a következő években jó, ha a GDP 1 százalékára emelkednek – számol a kormány, jóval borúlátóbban a kutatóintézeteknél. Ha így van, akkor fennáll annak veszélye, hogy az államháztartás és a vállalkozások szükséges finanszírozása miatt megugrik a fizetési mérleghiány, a forint árfolyamát veszélyeztetve. Igaz, a konvergencia-program ebben optimista, bízik abban, hogy a költségvetési pálya tartható, és gyarapodnak a hazai közvetlen tőkebefektetések. Az alacsony megtakarításokkal akkor nem lesz különösebb gond, ha bevezetik az eurót, és így eltűnik a fizetésimérleg-korlát, s a külső forrásbevonás miatt nem kell a hazai valuta gyengülésétől tartani.
Addig is a forintnak küzdenie kell az „elemekkel”, a spekulációs támadás veszélyeivel. A forint tavalyi „kalandjai” leginkább arról szóltak: jó lenne mielőbb magyar fizetőeszköznek tudni az eurót. Ám most többet számított a feszített államháztartás, a hitelesség, a célkitűzések nagyobb biztonsága. Draskovics nyilván nem akar még egy olyan fiaskót, mint amilyen a tavalyi volt. Ám a biztos célkitűzések is kockázatosak lehetnek: 2010 messze van, és addig sok minden megeshetik.
