Bush elnök a Fehér Ház rózsakertjében – az oldalán iII. Abdullahhal, Jordánia királyával – a múlt hét csütörtöki napjának délelőttjén ezt mondta: „Közöltem Őfelségével, sajnálom az iraki foglyok szenvedését és megaláztatásukat.” Bush egy nappal korábban már elítélte ugyan a Bagdad melletti Abu Garib börtön botrányát, az amerikai kihallgatók által végrehajtott brutális kínzások sorozatát, de akkor még tartózkodott a sajnálkozástól. A rózsakertben is így szólt már a következő mondata: „Donald Rumsfeld kormányom fontos tagja, s továbbra is az marad.”
Másnap, pénteken, Rumsfeld, a Pentagon ura és az iraki háború politikai irányítója megjelent a kongresszus katonai bizottsága előtt. Szombaton a New York Times vezércikke ezzel a mondattal kezdődött: „Ha Donald Rumsfeld azért ment a kongresszusba, hogy elmagyarázza, miért kellene továbbra is védelmi miniszternek maradnia, akkor kudarcot vallott.” Ettől a pillanattól kezdve az Abu Garib börtönbotrány az amerikai belpolitikai élet sorsdöntő kérdésévé emelkedett. Sőt – a folytatás irányától és hatásától függően – nemzetközi jelentőségű ügyek egész sorának kimenetelét befolyásolhatja.
Bush rózsakerti megjegyzése is jelezte: az első nagy kérdés, meg lehet-e menteni a védelmi minisztert a bukástól. Hiszen ő nem „csak” a Pentagon irányítója, hanem Cheney alelnökkel párban a Bush-elnökség egész stílusának meghatározásában is döntő szerepet kapott.
VESZÉLYBEN A TEKINTÉLY. A botrány nemzetközi méretei magyarázatot érdemelnek. Köztudott, hogy a háborúk története emberemlékezet óta egyben az emberi méltóság megtiprásának története is. A foglyul ejtett ellenféllel szemben alkalmazott fizikai kényszer leginkább megvetendő – de általánosan alkalmazott – formáját, a kínzást (hogy újabb példákat említsünk) mindegyik szembenálló fél alkalmazta, a koreai háborútól Algérián és Vietnamon át Csecsenföldig. Mégis: a hatalom csúcsait érintő felelősségre vonás követelése most először bukkan fel ilyen erővel.
El kell ismerni, ebben szerepe van az amerikai társadalom még mindig meglévő nyitottságának és a média ebből fakadó befolyásának. Bush véleménye az, hogy csak a közvetlen tetteseket kell büntetni, s túlzás Rumsfeld fejét követelni. Az amerikai média és a politikai elit csúcsain azonban uralkodóvá vált az a meggyőződés, hogy Amerika erkölcsi tekintélye forog kockán, és ennek helyreállítását az elnöknek Rumsfeld lemondatásával kell megkezdenie.
A „megkezdenie” szónak itt különleges súlya van. A londoni Economist vezércikke fejezi ki talán legpontosabban az ügy lényegét, amikor kifejti, hogy nem a kínzások botránya az egyetlen elítélendő és káros akció, s az különben is csak része „egy törvényen kívüli politikai viselkedési kultúrának, amelyet a legmagasabb szinten kezdeményeztek. Tehát a felelősségre vonásnak is a legmagasabb szinten kell megtörténnie.” Az Economist nem konkretizálja a törvényen kívüli politikai kultúrára vonatkozó célzását. A jelek szerint azonban ez egy olyan akciósorozatra utal, amely talán a legvilágosabban bizonyítja Rumsfeld felelősségét.
BUSH IS TUDTA? Kiderült ugyanis, hogy létezik egy, már január 13-a óta vezetett Abu Garib doszszié. Azon a napon egy, a börtönben szolgálatot teljesítő (máig meg nem nevezett) amerikai katona jelentette feletteseinek, hogy a Szaddam idején is rettegett börtönben rendszeres a kínvallatás. A jelentés szolgálati úton eljutott a Pentagonba, de közben már január 14-én Ricardo Sanchez tábornok, az iraki amerikai erők főparancsnoka vizsgálatot rendelt el az ügyben, és ezt a tényt 16-án nyilvánosságra is hozták. A New York Times most szó szerint így fogalmaz: „Néhány nappal később beosztottjai szerint Rumsfeld elmondta a dolgot Bushnak.”
Közben őröltek a katonai bürokrácia malmai. A Sanchez tábornok utasítására megindított vizsgálat irányítója, Antonio Taguba tábornok március 3-án befejezte munkáját és megírta jelentését, megállapítva: „visszaélések történtek, amelyek súlyosan sértik a nemzetközi jogot”. Ettől kezdve az Abu Garib dosszié ügye tragikomédiába fullad. A magas hivatalokat a képek és videók izgatják. Nem a lényeg, hanem a médiabotrány nyersanyaga. A tények: 1. Kiderült, hogy Taguba jelentését két hónapig sem Rumsfeld, sem Myers tábornok vezérkari főnök nem olvasta el. 2. A Fehér Ház és a külügyminisztérium közölte, hogy a fényképeket és a videófelvételeket nem mutatták meg nekik. 3. A rózsakerti beszéd előtti napon Bush elnök ugyanezért tett szemrehányást Rumsfeldnek – hogy azután másnap megpróbálja megmenteni.
Ennyi. De – ma még ismeretlen – folytatása bizonyosan következik.
