Elfogadhatóan cseng Axel Weber neve a német pénzügyi szektor szereplői számára – a 47 éves közgazdász professzor, mint a Németország gazdasági helyzetét évente jelentésben értékelő „öt bölcs” egyike, eddig is független szakértőként mondott véleményt a német gazdaság állapotáról. Azaz politikai elkötelezettség nem róható föl neki, és ezt a „jó szokását” várhatóan a jegybank elnökeként is megtartja.
Axel Weber és Hans Eichel. Független jegybankelnököt kapott a pénzügyminiszter.
Miután a Deutsche Bundesbank, azaz a német központi bank előző első embere, Ernst Welteke a minap egy bagatell, de mégiscsak korrupciógyanús ügy miatt lemondásra kényszerült, szinte azonnal felmerült egy sor „párt közeli” jelölt neve. Gerhard Schröder kancellár választása azonban nem véletlenül esett április végén egy valóban minden tekintetben független szakemberre. Csakis egy ilyen döntéssel vehette ugyanis elejét annak, hogy a német sajtóban a korábbi Bundesbank-vezér távozásáról – pontosabban az azt kierőszakoló politikai szándékokról – megjelent összeesküvés-elméletek továbbra is bizonytalanságot keltsenek a pénzügyi életben.
POLITIKAI BEAVATKOZÁS? Mint emlékezetes, a Bundesbank exelnöke az után nyújtotta be lemondását, hogy kiderült: családjával együtt az euró bevezetését 2002 januárjában egy berlini szállodában ünnepelte, amelynek 7661 eurós számláját az Allianz-csoporthoz tartozó Dresdner Bank állta. Az ügy kipattanása után a számla felét Welteke azonnal kiegyenlítette, a másik felét pedig a Bundesbank állta, Hans Eichel pénzügyminiszter ennek ellenére erős nyomást gyakorolt a jegybankelnökre, többször is felszólítva őt a távozásra. A Bundesbank igazgatótanácsa mindezt a bank függetlenségébe való beavatkozásnak minősítette, és a német sajtóban megjelentek olyan vélemények is, amelyek szerint az ügy nyilvánosságra kerülésében a pénzügyminisztériumnak is része lehetett.
Ezekre a feltételezésekre egyebek mellett az is alapot ad, hogy a kormány és a Bundesbank között az utóbbi években nem volt teljesen harmonikus a viszony. Az Európai Központi Bank (ECB) igazgatótanácsában is szavazati joggal rendelkező jegybankelnök ugyanis – a monetáris politika céljait szem előtt tartva – nem hagyta szó nélkül az évről évre egyre lazább német fiskális politikai irányvonalat, és azt sem engedte, hogy a jegybank aranytartalékait felhasználva hozzák egyensúlyba az államkasszát. Az eurózóna alapját képező stabilitási és növekedési paktum 3 százalékos GDP-arányos államháztartási deficitre vonatkozó rendelkezését Berlin előreláthatólag az idén is megsérti – immár a negyedik éve -, s a fiskális megszorító csomag egyelőre csak látszatintézkedésekkel próbálja elejét venni az állam túlköltekezésének.
A kormánynak mindezek után természetesen egyszerűbb lett volna, ha saját emberét ültetheti a jegybankelnöki székbe, de ez az adott helyzetben öngóllal ért volna fel. Weber tehát a legjobb választás volt, már csak azért is, mert a kabinetnek ezentúl nem kell havonta végighallgatnia az exelnöktől megszokott hosszú prédikációkat, miközben a tartalmi elemektől az utód sem kíméli majd meg Schröderéket. Első sajtótájékoztatóján már ki is fejtette a véleményét, miszerint egy, a nevére valamit adó közgazdász a jelenlegi helyzetben nem akarhat változtatni sem az alacsony kamatokon, sem a stabilitási és növekedési paktum fiskális rendelkezésein.
RÉGI DICSŐSÉG. Weberre egészen új feladatok is várnak a Bundesbankban. Olyanok, amelyeket az eurózónába való belépés már régen szükségessé tett volna. Bár a korábban a német márka őrének és Európa legnagyobb gazdasága pénzügyi központjának tartott német központi bank mindmáig lépten-nyomon afféle „nagyhatalmi” szerepben tetszeleg, valójában mára az ECB-hez delegálta feladatai nagy részét. A Bundesbank a Központi Bankok Európai Rendszerének, míg elnöke az Európai Központi Bank igazgatótanácsának a tagja, azaz részese, de nem irányítója a monetáris folyamatoknak. A Bundesbank csupán egy a sok „ECB-bankfiók” közül. Ez azért is furcsa helyzet, mert az európai monetáris térség és az ECB is alapvetően a német modellt mintául véve alakult ki, és a Bundesbank által alkalmazott feltétlen stabilitásorientált politika volt a követendő példa Európa több állama számára.
„A mór megtette kötelességét, a mór mehet” – szól a régi mondás, és pontosan ez a sors jutott osztályrészül a Bundesbanknak. A korábban mintaként szolgáló pénzintézet ma már csak az állam aranytartalékának menedzselésében játszik kulcsszerepet, a gazdasági problémák kezelése az ECB feladata, méghozzá európai szinten – a tagállamok jegybankjai csupán közvetítő szerepet töltenek be közte és az adott ország kormányzata között. Csakhogy ezt a szerepcsökkenést a régi dicsőségén merengő Bundesbank a mai napig sem dolgozta föl magában. Az ebből fakadó önértékelési zavar kezelése az új bankelnökre vár.
