Amikor 1988-ban az első magyar társasági törvénybe – félve – beemeltük az európai jogi elemeket, amikor 1988-ban a Németh-kormány úgy rendelkezett, hogy ezentúl a gazdasági törvények előkészítésénél az uniós jogszabályokat intézményesen figyelembe kell venni, nem gondoltunk arra, hogy egyszer tagállamként fogjuk az EU gazdasági jogát kezelni. És lám, ez a pillanat most elérkezett.
Sárközy Tamás jogászprofesszor
A csatlakozás azonban nem hozza magával a teljes alkalmazkodás kényszerét. Olyan igénnyel sohasem lépett fel az Európai Unió, hogy egységes gazdasági jogot építsen ki a tagállamok felett. Megelégedett annyival, hogy néhány kulcsterületen európai szupranacionális intézményeket alkosson. Ilyen a már 1985-ben elfogadott európai érdekvédelmi egyesülés, a 2001-ben, illetve 2003-ban megszületett európai társaság (tulajdonképpen európai részvénytársaság), valamint az európai szövetkezet. Ezek szupranacionális társaságok, amelyeket az unió közvetlenül szabályoz (tartalmilag ez közvetlenül érvényesül a tagállamokban, csak technikai jelleggel kell a belső jogokba beiktatni), és akkor hozhatók létre, ha legalább két tagállamból származó jogalanyok alapítják, illetve vesznek részt bennük.
Emellett ugyancsak a kulcsterületeken, elsődlegesen a „big business” terén (nagy részvénytársaságok, tőzsde, bankok, biztosítók) irányelvekkel igyekszik orientálni az EU a tagállamok jogalkotását, azokat ekképp harmonizálja, közelíti. Például az egyes számú uniós társasági jogi irányelv, a publicitási irányelv szerint a nyilvánosan működő részvénytársaságok legfontosabb adatait közhiteles nyilvántartásban kell közzétenni. Ez tág értelemben vett fogyasztóvédelmi, befektetésvédelmi szabály. De hogy ezt a közhiteles nyilvántartást közjogi kamarák vezetik-e (mint például Franciaországban), közigazgatási bíróságok (miként Ausztriában vagy Németországban), avagy polgári cégbíróságok (mint Magyarországon), ezt az unió nem szabályozza, módot ad a nemzeti jogi tradíciók érvényesítésére.
Az irányelveket tehát nem kell szó szerint lemásolni, azokat a nemzeti jogokba értelmesen kell adaptálni. Így a második számú társasági jogi irányelvet, amely a tőkebiztonsági követelményeket növelte a nyilvánosan működő részvénytársaságoknál – mondjuk a sajátrészvény vagy az apportálás vonatkozásában – az uniós csatlakozás előtt más jogi technikával vezette át társasági jogán a lengyel, a cseh és a szlovák, vagy a magyar törvényhozás (2003. évi XLIX. törvény). Ez a helyes megoldás, nem célszerű uniformizálni. A jogharmonizáció tehát nem sorvasztja el a nemzeti jogokat, nem sérti a nemzeti jogi hagyományokat. Ez azért sem lehetséges, mert az uniós irányelvek csak az úgynevezett nagygazdaság terén kívánnak viszonylag egységes szabályozást. Az előző társasági jogi példánál maradva, az uniónak nemhogy rendelete, de irányelve sincs az egyéni vállalkozásokra, a közkereseti és betéti társaságokra, a korlátolt felelősségű társaságokra pedig mindössze egy irányelv vonatkozik (az egyszemélyes társaságokat szabályozó 12. számú Társasági Jogi Irányelv). Azon túlmenően, hogy az Európai Kisvállalkozási Chartával ösztönözni kívánják a tagállamokat a mikro-, illetve kisvállalkozásokat hátráltató piacra lépési akadályok lebontására, az Európai Unió egyáltalán nem szabályozza az egyéni és társas kisvállalkozást, hanem kizárólag a nagyvállalati jellegű, nyilvánosan működő (tőzsdei) részvénytársaságokkal foglalkozik.
SOKSZÍNŰSÉG. Ebből a felfogásból adódóan az egységes európai gazdasági jog kialakulása belátható időn belül nem várható. Az angol, a skandináv, a francia és a német típusú jogcsoportba tartozó országok gazdasági jogának stílusjegyei között – főként eltérő történeti fejlődésük, tradícióik miatt – olyan mértékű különbségek vannak, hogy ez egyszerűen nem is lenne lehetséges. Az európai részvénytársaság elfogadására is csak úgy nyílt mód, hogy egyaránt lehetővé tették az angol board típusú egységes vezetés és a német osztott (igazgatóság, felügyelőbizottság plusz dolgozói participáció) vezetési rendszer alkalmazását a társulók számára. A magyar gazdasági jog a német jogcsoportba tartozik, alapvetően ebben a keretben kell maradnunk a jövőben is.
Ugyanakkor – és ez elsősorban a most csatlakozó volt szocialista országokra igaz – az unióban érvényesül a piacgazdasági legitimációs kritérium, azaz a tagállamoknak rendelkezniük kell a piacgazdaság alapvető hordozó törvényeivel. Ezért például volt szocialista ország csak akkor tud az EU tagállamává válni, ha a privatizáció olyan mértékben előrehalad, hogy a magántulajdon döntő többségbe kerül az adott ország tulajdonszerkezetében. A tagállamokban továbbá olyan versenyjoggal rendelkező gazdaságnak kell lennie, amely biztosítja a négy uniós alapszabadságot: az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlását. Lényegében ezt vizsgálták az unió úgynevezett fehér könyvei a csatlakozó országok felkészültségével kapcsolatban. Magyarországon a privatizáció az 1988-as társasági törvénnyel már a rendszerváltozás előtt elkezdődött, és a tömeges privatizáció 1998-ra lényegében befejeződött, első versenytörvényünk pedig már 1990-ben megszületett.
ALAPOZÁS. A magyar piacgazdaság hordozótörvényeinek létrehozása ugyancsak a társasági törvénnyel indult meg. Ezt követően 1988 és 1993 között megszülettek az alapvető piaci jogszabályok – számviteli törvény, értékpapír- és csődtörvények, banktörvények és így tovább -, s ezzel a többi volt szocialista országgal szemben lépéselőnyhöz jutottunk. Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején ezen törvények elsődleges felülvizsgálatát is elvégezhettük, és az európai követelményeket gazdasági jogunkba beépíthettük. A csatlakozás előtt tehát nem kellett kapkodnunk. A legitimációs kritériumokat jóval a belépésünk előtt teljesítettük, és talán nem túlzó öndicséret, ha azt mondjuk, hogy ez a jog megfelel az eddigi 15 tagállam színvonala átlagának, a csatlakozók közül pedig egyike a legfejlettebbeknek.
A továbbiakat illetően az uniós jogi követelmények megvalósításakor két hibát lehet elkövetni. Az egyik a késedelem a modernizációt segítő európai jogintézmények átvételénél. Ilyen például a társasági jogunk alapelveivel mindig is szemben álló állami aranyrészvény, amelyet a privatizációs törvény módosításával, 1997-ben vezettünk be a magyar társasági jogba, és az uniós belépés előtt másodpercekkel vagyunk csak hajlandók – határozott brüsszeli igénynek engedve – hatályon kívül helyezni. Azonban még ma is harcolnak olyan törvényi rendelkezésekért, amelyek minél többet visszacsempésznek a rendellenes állami többletjogokból.
A másik hibalehetőség a stréberség, az indokolatlan előreszaladás. Például az EU nyilvánossági irányelve csak a nyilvánosan működő részvénytársaságokra irányadó, de mi már a kilencvenes évek közepén kiiktattuk a magyar társasági jogból azokat a csendes társaságokat, amelyek Ausztriában vagy Németországban máig zavartalanul működnek. Vagy annak ellenére, hogy semmilyen uniós aktus nem kötelezett minket erre, a német joggal ellentétben, három évvel ezelőtt bevezettük a jogi személyek büntetőjogi felelősségét, mely intézmény mélyen idegen a magyar jogi berendezkedéstől, és feltehetően működésképtelen is lesz.
MEGŐRIZVE MODERNIZÁLNAK. A feladatunk tehát középúton maradni, és a magyar gazdasági jogi tradíciók pozitív elemeinek megőrzésével, jogunkat egyben modernizálva, alkotó módon adaptálni az Európai Unió jogát – ez csak fejlesztheti a magyar gazdasági jogot (például az elektronikus cégeljárás bevezetésével). A többi tagállam jogából is lehet tanulni, természetesen csak olyan elemeket átemelve, amelyek a mi intézményrendszerünkbe szervesen beépíthetők. Például – bár voltak kételyek – 1996-tól beépítettük a magyar társasági jogba az angol City Code nyomán a nyilvános vállalatfelvásárlási eljárást (take over). Jelenleg ezért párhuzamosan érvényesül társasági jogunkban a zártan működő részvénytársaságoknál a német típusú konszernjog és a tőkepiaci törvényben szabályozott, nyilvánosan működő (tőzsdei) részvénytársaságokra vonatkozó vállalatfelvásárlási jog. Ma még e két eltérő szemléletű jogterület egymás mellett létezik – a jövő fogja megmutatni, sikerül-e szerves egybeépítésük. Amikor 1988-ban az első magyar társasági törvénybe – félve – beemeltük az európai jogi elemeket, amikor 1988-ban a Németh-kormány úgy rendelkezett, hogy ezentúl a gazdasági törvények előkészítésénél az uniós jogszabályokat intézményesen figyelembe kell venni, nem gondoltunk arra, hogy egyszer tagállamként fogjuk az EU gazdasági jogát kezelni. És lám, ez a pillanat most elérkezett.
Végül azt se feledjük el, hogy az unióban igenis vannak tagállami külön érdekek, ezt minden ország védi; ha ezt tesszük mi is – mondjuk, az agrárjog terén -, nem kell szégyellnünk. Mindez azonban nem teheti kérdésessé uniós elkötelezettségünket.
