Ennek a hétnek a csütörtöki napja döntő – bár előre nem látható – hatással lehet a szorongatott Bush elnök politikai sorsára. A múlt hét végén ugyanis végre bejelentették: április 29-én az elnök (Cheney alelnök társaságában) megjelenik a 2001. szeptember 11-én végrehajtott emlékezetes terrortámadás előzményeit vizsgáló kongresszusi bizottság előtt. Ott formálisan azt vizsgálják, kit milyen felelősség terhel azért, hogy a Bush-adminisztráció nem vette komolyan az al-Kaida terrorszervezet embereinek amerikai mozgásáról szóló jelentéseket.
MÚLT ÉS JELEN. A valóságban azonban az iraki amerikai támadás utáni mai helyzet áll a bizottság érdeklődésének középpontjában. Bush tudja, hogy számára (a novemberi elnökválasztás közeledtével) ez jelenti az igazi kockázatot. Ezért kezdetben feltételeket szabott: hány percig és a bizottság melyik két kiválasztott tagja előtt hajlandó válaszolni a kérdésekre. Feltételeit visszadobták, s végül kénytelen volt beleegyezni, hogy a teljes, tíztagú bizottság előtt válaszol, minden időkorlátozás nélkül.
Ez az epizód is jelzi az elnök gyengülő pozícóját. Ennek az okát Jack Straw brit külügyminiszter abban látta, hogy – úgymond – „lerobbant a fedő az iraki kuktáról”. Ez csak magyar fordításban hangzik komikusan. Az angolok nem becézik a főzőfazekat. Annak hívják, ami: pressure cooker. Olyan edény, amelyben erős gőznyomás gyorsítja meg a főzést. Ezért a fedő szorosan rá van erősítve az edényre. Ha lerobban, az arról tanúskodik, hogy a nyomás tűrhetetlen. A Bushra nehezedő nyomás azért vált már-már kezelhetetlenné, mert annak belső és külső összetevői az utóbbi napokban egyszerre és egymást erősítve léptek színre.
A belső fronton az hozott változást, hogy megjelent Bob Woodward új könyve. Címe: A támadás terve. (A szerző a hajdan Nixon elnököt megbuktató Watergate-botrány részleteit leleplező újságíró-páros azóta világhírű, és ma is aktív tagja.) A könyv bebizonyítja, hogy Bush elnöknek a megszállottságig menő Irak-komplexusa volt. Nyomban 2001. szeptember 11-e után döntött a támadásról, noha a hivatalos prioritás az al-Kaida – és persze bin Laden – megsemmisítése volt. Így az elnök „Szaddam-mániája” valójában gyengítette a terrorizmus elleni harc lendületét.
A Woodward-könyvet igazi belpolitikai bombává mégsem ez teszi, hanem az, hogy egyik legfontosabb informátora jól felismerhetően Powell külügyminiszter volt. Köztudott, hogy Powellnek voltak fenntartásai a Bush-Cheney-Rumsfeld trió által vezényelt akciókkal szemben, de végül mindig győzött a belénevelt katonai lojalitás. Ezért az egész politikai és katonai elitet megrendítette, hogy Powell mintegy hitelesítette Woodward kemény leleplezéseit.
Az ügy további fejleményei fokozzák majd a Bushra nehezedő belső nyomást. Sőt, egy új belpolitikai krízishez is vezethetnek. Ennek két eleme már ma is megfigyelhető. Az egyik: Bush választási győzelme esetén Powell nem lehet már külügyminiszter. A másik: Powell is veszített hiteléből és vonzásából. Bírálók egész sora úgy véli, le kellett volna mondania, s nem fedeznie ál-lojalitással egy olyan politikát, amellyel látványosan nem értett egyet.
Közben az iraki hadszíntér eseményeit az amerikai katonai hatalom egyre kevésbé tudja ellenőrizni. Ez a – Washington számára külső – válság kétségessé teszi, hogy június végén át tudja adni a formális hatalmat egy iraki kormánynak anélkül, hogy ezzel a gesztussal mindjárt meg is buktatná. Ez a választási taktika szempontjából Bush számára oly lényeges lépés azért vált alig végrehajthatóvá, mert az iraki ellenállás frontjai másképpen alakultak, mint azt Washingtonban képzelték. Bush emberei azzal számoltak, hogy vagy a Szaddam-diktatúra hivatali bázisát alkotó szunnita mohamedán elitre, vagy az akkor elnyomott, de számszerű többséget jelentő síitákra támaszkodhatnak majd egy új hatalmi struktúra felépítésében.
ISZLÁM EGYSÉGFRONT? A mai helyzet ezzel szemben az, hogy egyszerre minkét iszlám ágazat fegyveres ellenállásával kell szembenézniük. Bagdadtól nyugatra, Falludzsa város környékén szunnitákkal harcolnak. Nedzsef, a síiták egyik szent városa viszont egy ultraradikális vallási vezető, Muktada asz-Szadr kezén van. A helyzet olyan zavaros és fenyegető, hogy az amerikai médiában immár állandó téma a „Vietnam szindróma” emlegetése. A hatalmas különbségeket elismerik, de a Fehér Házra gyakorolt hatást hasonlónak vélik. A Time például így ír: „Bush még nem tart ott, ahol Johnson, aki éjjel kettőkor bombázható célpontokat keresett a térképén. De azt tudja: ha kicsúszik a kezéből a háború menetének ellenőrzése, akkor az ő elnöksége – akárcsak Johnsoné – egy háborús veszteséglistán szerepel majd.”
