méghozzá vallási indíttatású felkelés. Polgárháborús helyzetről semmiképpen nem beszélhetünk, hiszen a síiták és a szunniták immár nem egymásban keresik a legfőbb ellenséget, hanem két oldalról támadják az Egyesült Államok vezette szövetséges erőket, amelyeknek a szerepét egyre nehezebb pontosan meghatározni. A rendezést elősegítő békefenntartók? Békekikényszerítők? Avagy egyszerűen megszálló csapatok? A helyzet értelmezése még bonyolultabb, mint amikor nem létező, de legalábbis be nem bizonyított tömegpusztító fegyverek felszámolása ürügyén az arab világ legvéresebb kezű zsarnokát távolították el az amerikaiak a hatalomból.
Szaddam Huszein diktatúrájának a romjain nem valamiféle kezdetleges demokrácia sarjadzik, hanem egészen más, rendkívül nyugtalanító társadalmi formáció. A jelek – valamint az amerikai sajtó tanúsága – szerint a Bush-adminisztráció megint elszámolta magát. A síita felkelés szervezettebb, több fegyverest készített fel és mozgat meg, mint amire Washingtonban számítottak, s mintha az iraki szunniták sem az előzetes forgatókönyvekben leírtak szerint reagálnának a fejleményekre.
Az eseményekből az is következik, hogy a június végi amerikai hatalomátadás ma már több mint kétséges. Nincs kinek átadni a hatalmat. A Bush-kormányzat most újabb partnereket próbál bevonni az ellenőrzésbe, az Egyesült Államok azonban aligha teheti meg, hogy egy képlékeny, ellenőrizhetetlen, áttekinthetetlen helyzetet hagyjon hátra az Irakban maradó nemzetközi erőknek. Az igazi veszély nem az, hogy egy újabb Vietnam formálódik, tartós elkötelezettségre és egyre fájdalmasabb áldozatvállalásra késztetve Amerikát és szövetségeseit, hanem az, hogy egy újabb Irán jön létre a térségben, vagyis a hódító vallási fanatizmus kínál alternatívát a bukott diktatúrának. Ezért nem szabad távozni Irakból, valószínűleg még jó ideig. Különben a nyugati demokráciák hamar visszasírhatnák Szaddam Huszeint.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
