Fészek: ahol otthont talál az ember. Ahol kikapcsolódni, diskurálni, étkezni, kávézni, játszani lehet. Erre vágyott 1901-ben a főváros művészvilága. Így alakult meg 103 évvel ezelőtt a Fészek Klub. Mely kifejezi e vágyat már a nevével is, pedig rövidítésből született: festők, építészek, szobrászok, előadók, komédiások kezdőbetűiből.
Húsz évvel később, 1921-ben övék lett a varázslatos Kertész utcai székház, a gyönyörű szeceszsziós palota az elmúlt századelőről. Erre teremtetett. Volt itt minden, ami kellett: étterem, kávézó, bár, kártyaszoba, puha zugok kényelmes diskurálásra. Kiállítási termek, kamaraszínház: előadásokra, koncertekre, előadóestekre. Tanácskozótermek. Csodás mediterrán udvar, kerengőszerű árkádokkal, páratlan élmény itt üldögélni nyáridőben, az óriás gesztenyefák árnyékában. Valószínűtlen sziget a város kellős közepén. Kosztolányi Dezső és Heltai Jenő elnökletével itt működött a nagytekintélyű Nemzetközi PEN Club magyar központja. Ide büszkén hozhatott az ember külföldi írókat, művészeket, hogy íme ilyen otthona van a magyar művésztársadalomnak. És ez így volt még a pártállami időkben is: fészek, sziget, menedék.
A félreértett demokrácia azután itt is meghozta gyümölcseit. Mint a világon mindenütt az ilyen jellegű klubok (mindenekelőtt a műfajt feltaláló Angliában), a Fészek is szigorú szabályok, tagsági rend szerint működött. Mígnem fokozatos (részben anyagilag kényszerű) nyitásokkal, felbomlott a zártkörűség diszciplínája. Az egyre nehezebb helyzetben vergődő, máig derekasan küzdő egyesület vezetése az éttermet szakszerű idegen kezekbe adva próbálta megtartani, felszínen tartani, működtetni a patinás intézményt. Ez hol sikerült, hol nem sikerült. Most éppen ez utóbbinál tartanak. Legutóbb egy francia cég bérelte ki, rekonstrukciót és komoly beruházást ígérve.
A konyhát rendbe is tették. De emellett teljesen kitárták a kapukat, és hamarosan külvárosi kocsmává züllesztették az éttermet, randalírozó lumpenelemekkel. Törnek, zúznak, hangoskodnak, rongálják a berendezést, műtárgyakat mocskolnak be, verekednek, csikket taposnak, firkálnak, tűzoltó készülékkel falat rondítanak. A kertes udvart engedély nélkül műanyagsátorral fedték be, és itt hétvégeken még kevertebb közönséggel diszkót üzemeltetnek hajnalig. Az eredeti „tulajdonos”, a művésztársadalom szinte már teljesen kiszorult. Ilyen körülmények között kell az emeleten működnie az őshonos rendezvényeknek: előadóesteknek, hangversenyeknek, újabban a hontalan Krétakör Színház Csehov-előadásainak. Miközben a rendőrség folyamatosan kénytelen kiszállni, mert a botrány beköltözött a jobb napokat látott palotába. A francia cégvezetőt nem lehet megtalálni, az érvényes szerződésekre, rendeletekre fütyülnek, a bérleti díjakat nem fizetik. A ház nem fészek többé, nem nyugalmas szigete, menedéke a művésztársadalomnak.
A művészek pedig követelik vissza, ami az övék. Újra otthont akarnak. Mi a megoldás? Nyilvánvalóan újra zártkörűvé kell tenni a klubot. Keresni kell egy új, minőségi, tisztességes éttermi partnert. Ám ez nem elég. A házat nem csak visszafoglalni kell, hanem renoválni is. Ebben talán-talán megjelenhet némi állami pénz, de szerintem sokkal jobb megoldás volna, ha egy vállalkozói csoport lépne a színre, rendbe rakná és finanszírozná a csodapalotát – s egyúttal egy történelmileg egyre aktuálisabb találkozóhelyet hozna létre a művészvilág és az üzleti szféra képviselőinek! A művésztagság mellett ők lehetnének a tiszteletbeli, támogató tagság. Ez volna az igazi polgárosodás. Az öntudatos üzletember, ha már biztosan áll a talpán, fel kell ismerje, hogy történelmi misszió vár rá: a mecénási szerepkör. Az anyagi tőke töredékét szellemi tőkére váltva. Rájön, hogy ez is a polgári és üzleti presztízs része. S hogy mindez érdekessé, élvezetessé, valódi kapcsolattá váljék: ott állna egy mindenre alkalmas, sokarcú palota, ahol a két „alépítmény” találkozik és szereti egymást: az ország művészi-szellemi és gazdasági szférája. Ez a jövő. Várjuk a jelentkezőket.
