Mádl Ferenc köztársasági elnök március 17-én hirdette ki az európai parlamenti választások időpontját, június 13-át, azaz a kampány Magyarországon hivatalosan akkor vette kezdetét. Valójában azonban már hetekkel korábban eldördült a startpisztoly. Az államfői bejelentés napjára már valamennyi párt túljutott a jelöltállításon, tudni lehetett a listák élén állók neveit, miként azokét is, akik a jelenlegi politikai erőviszonyok alapján aligha utaznak majd Strasbourgba. A sietség persze érthető, hiszen huszonnégy képviselői mandátum a tét – a választók júniusban azt döntik el, kikre bízzák hazánk képviseletét az európai politikai arénában, legalábbis az unió egyik fő vitafórumában, az Európai Parlamentben (EP). 
KÉGLER ÁDÁM, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa
CSÖKKENŐ ÉRDEKLŐDÉS. Az Európai Unióban (EU) 1979 óta tartanak általános EP-választásokat. Legutóbb 1999-ben szólították az urnákhoz a 15 tagország polgárait – öt évvel ezelőtt 626 mandátumért uniós szinten 10 ezer 527-en indultak, összesen 303 párt színeiben -, akiket minden korábbinál kevésbé hozott lázba a kontinens parlamentjének gondolata. Ez persze nem volt új jelenség. Az átlagos részvételi arány a kezdetek óta folyamatosan csökken, 1999-ben azonban már a szavazásra jogosultaknak csupán a 49,4 százaléka – 143,8 millió uniós polgár – vette a fáradságot, hogy szavazzon. A részvétel annak ellenére maradt alatt az 50 százaléknak, hogy Görögországban, Belgiumban és Luxemburgban elvileg kötelező volt a referendum. Ezeket a közepes, illetve kis országokat ugyanis könnyedén ellensúlyozták az „uniós ügy” iránt közömbös nagyok, mindenekelőtt a sereghajtó Nagy-Britannia, ahol a választópolgároknak mindössze 24 százaléka járult az urnákhoz. Hogy hol volt a legnagyobb a szavazói aktivitás? Nos, az EU szerepének választópolgári megítéléséről alighanem sokat elárul, hogy azokban az országokban – Görögországban, Írországban, Portugáliában és Spanyolországban -, ahol a legtöbb támogatást várhatták Brüsszeltől.
Az 1999-es választások mindazonáltal nem csupán az 50 százalék alá csúszó szavazói részvételt illetően teremtettek új helyzetet. Mindaddig rendre az európai szocialisták/szociáldemokraták (PES) adták a közösségi parlament legnagyobb frakcióját, öt évvel ezelőtt viszont fordult a kocka, a tizenötök konzervatív politikai formációit tömörítő Európai Néppártnak (EPP) jutott a legtöbb hely. A végeredmény mellesleg igen erős politikai interferenciát mutatott a nemzeti törvényhozások és az Európai Parlament között: a legtöbb tagország szavazói az odahaza ellenzékben lévő pártoknak juttatták az EP-mandátumok többségét.
A fentiek ismeretében futhat neki Magyarországon a Fidesz-MPSZ is az EP-választásoknak, ami nyilván jócskán növeli az önbizalmát – és a várakozásait. A Fidesz azzal indított, hogy élesen megbírálta a kormányzó szocialistákat, amiért azok a lista élére két olyan politikust állítottak – Kovács László pártelnök-külügyminisztert és Horn Gyula volt kormányfőt -, akiknek eszük ágában sincs Strasbourgban folytatni a pályafutásukat. A kampányt mindazonáltal nem a legnagyobb ellenzéki párt, hanem a kormánykoalíció kisebbik ereje, az SZDSZ kezdte a legkorábban: rögtön az év elején. Az ő nagy dilemmájuk az, hogy listavezetőjük, Demszky Gábor neve vajon hány szavazatra lesz elegendő. Miközben ugyanis Demszky egyfelől Magyarország egyik legsikeresebb politikusa a négy, zsinórban elnyert főpolgármesteri címmel, ezt a sorozatot a korántsem egységes elfogadottságú politikus aligha érte volna el a fővárosi szocialista szavazók, illetve az esélytelen, ezért visszaléptetett MSZP-s főpolgármester-jelöltek nélkül. Márpedig ilyesmire az SZDSZ most nem számíthat. Hasonló az MDF dilemmája is, hiszen a listát vezető Dávid Ibolya pártelnök kétségtelenül az egyik legnépszerűbb magyar politikus, pártjáról viszont ez már egyáltalán nem mondható el. A kérdés ugyanaz: hány szavazatot tud hozni a párt elnökasszonya – aki ráadásul szintén jó előre közölte, hogy ő sem készül átnyergelni az európai politikára.
Vajon miért ódzkodik több prominens politikus is az európai parlamenti képviselőségtől? Röviden talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy aki kimegy Strasbourgba, az kikerül a magyar politikai közéletből. Ez pedig egyet jelent a párton belüli erőpozíciók feladásával.
A csatlakozó országok képviselőivel együtt júniustól 732 fősre bővülő EP szerepe az utóbbi időben folyamatosan nő, így például az Európai Bizottság mellett egyre nagyobb a beleszólása döntések meghozatalába, nem utolsósorban a költségvetés kialakításába. Ráadásul az is tény, hogy egy-egy tagország unión belüli érdekérvényesítő képessége nem kis mértékben az EP-képviselőin is múlik. Különösen igaz ez a tíz új tagország – köztük hazánk – eurohonatyáira. Az ő helyzetük kicsit olyan, mint a kisdiáké az új osztályban, akit az első hetekben mutatott teljesítménye alapján évekre elkönyvelnek.
KONKRÉTUMOK NÉLKÜL. Mindezek ellenére viszonylag nyugodtan megjósolható, hogy az elmúlt negyedszázad tapasztalataira az idei események sem fognak érdemben rácáfolni. Az 1979 óta lezajlott öt európai parlamenti kampányról általánosan elmondható, hogy azokat nagymértékben befolyásolta a közvélemény igencsak kritikus hozzáállása, nagyfokú bizalmatlansága az uniós intézményekkel szemben. A legtöbb tagállamban nem csupán az otthonmaradók, hanem a protest szavazók aránya is feltűnően magas volt. Többnyire élesen különváltak az EU-ról szóló kulcsüzenetek, illetve a konkrét tényeken és szakpolitikai kérdéseken alapuló kampányelemek. Az európai kampányokat persze jócskán megnehezíti, hogy nem lehet szinte semmi konkrétumot ígérni, hiszen még csak a tagországokba érkező közösségi források mértékéről sem az EP dönt, hanem a kormányok. Így nem marad más, mint a belföldi témák előtérbe helyezése. 
A „hazabeszélő” kampányra 1999-ben a legjobb példával talán Hollandia és Nagy-Britannia szolgált. Mindkét kormány folyamatosan a nemzeti választásokon elért eredményeire próbálta felfűzni a kampányüzeneteit – igaz, mint utóbb kiderült, kevés sikerrel. Az eddigi öt választás tapasztalatai azt mutatják, hogy a szavazók sokkal inkább a hazájukban kormányzó hatalom addigi munkájáról mondtak ítéletet, semmint az egyes jelöltek uniós programjáról, azaz a voksolás leginkább egyfajta ciklus közbeni véleménynyilvánításként volt felfogható.
Mindezek alapján Magyarország a következő hetekben alighanem egy olyan kampány elé néz, amelyben az ellenzék mindenáron megpróbálja majd túlértékelni a választások tétjét, és folyamatosan a kormány, illetve az MSZP ígéreteit állítja szembe a tényleges hazai helyzettel. A szocialisták ezzel szemben rendre visszautalnak majd a Fidesz finoman szólva is felemás korábbi megnyilvánulásaira az EU-ról. A valódi tét tehát a magyarországi belpolitikai erőviszonyok időközi tisztázása: június 13-án kiderül, mekkora ma a két legnagyobb párt szavazóbázisa, mennyit vesztettek hatalomra jutásuk óta a szocialisták, és mennyit hódított el a Fidesz. Abban az esetben, ha a Fidesz szerez több mandátumot, ezt arra fogja fölhasználni, hogy 2006-ig folyamatosan delegitimálja a kormányt. És akkor még nem szóltunk az MSZP-n belüli utódlási harcok várható fokozódásáról.
A szocialisták persze úgy is tekinthetik, hogy az EU-csatlakozás „igazi” tétjét már 2002-ben megnyerték, hiszen ők jelölhetik ki a Brüsszelben dolgozó vezető tisztségviselők nagy részét, köztük az Európai Bizottság egyik tagját.
