 |
Az elsősorban elméleti alapművek kiadásáról ismert Akadémiai Kiadót ritkán lehet azért megdicsérni, hogy az általa megjelentetett műnek időszerűsége van. Jelen esetben ez a helyzet. Az unió keleti kibővülését átfogó igénnyel tárgyaló kézikönyv Magyarország uniós tagságának előestéjén jelent meg. Másodikként, nem mellékesen, a kötet szerzőjét, Palánkai Tibort, most választotta meg a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává. Harmadrészt, a magyar gazdaság helyzetéről és a gazdaságpolitika mozgásteréről szóló valamennyi érdemi, szakmai vita az euró bevezetésének mikéntje és időpontja körül sűrűsödik. Így tehát egy elméleti igényű áttekintésnek hirtelen napi aktualitása is lett.
HÁROM FŐ RÉSZ. A kötet tíz fejezete három fő részre oszlik. Az első az általános bevezető, a második az EU integráció folyamatainak leírása, a harmadik a keleti kibővülés sajátosságainak elemzése. Talán nem egészen véletlenül az egyes fő részek egyre hosszabbak. Nem lévén a pedantéria híve, az eljárást indokoltnak és fogyasztóbarátnak tartom.
Az első fejezet az integrációelméleti iskolák, elméletek és intézmények ismertetését tartalmazza, míg a második a piaci integráció költségeit és hasznát állítja szembe. A harmadik rész az egységes európai piac 1992-es programját taglalja, míg a negyedik fejezet a közös valuta bevezetésének elméletét és történetét mutatja be. A szerző már itt kiemeli, hogy az euró bevezetése soha és sehol sem volt és nem is lehetett egyoldalú döntés következménye.
Az ötödik fejezet az EU költségvetésével foglalkozik, és rámutat arra az ellentmondásra, amelyben egyfelől a funkcionalisták egyre nagyobb, akár a közös GDP 2,5 százalékát is meghaladó forrást fordítanának közös célokra, míg a gyakorlatban – 2004-re – már a közösségi GDP alig 0,97 százaléka jut e feladatok finanszírozására
A hatodik fejezet tárgya az integrációs teljesítmény, ahol is a lisszaboni stratégia és a környezetvédelem egyre erősödő szempontja szerinti kritikai értékelés olvasható. A következő rész pedig az unió külső kereskedelmi kapcsolatrendszerének jelentős átrendeződését mutatja be.
Ezután veszi kezdetét a címadásban is kiemelt harmadik témakör, ami bizonyára a szerző szerint is a kötet súlypontja. A nyolcadik fejezetben árnyalt képet kapunk arról, hogy az Európai Közösség, majd Unió mennyiben segítette a rendszer-átalakító országoknak azt a stratégiai törekvését, hogy korábban szovjetközpontú külgazdasági kapcsolataikat Nyugat felé tereljék át. A szerző rámutat: bár az Európai Megállapodások piacnyitása jelentős segítség volt, a reorientáció legjava már ezt megelőzően, az 1987 és 1992 közötti évek önerőre támaszkodó erőfeszítéseinek hatására ment végbe. Ehhez hasonlóan az egykori tervgazdasági intézmények – így a külkereskedelmi és a devizamonopólium öntörvényeit követő, a rendszer átalakításához kötődő – megszüntetése hozta létre az uniós integráció alapjait is.
A kilencedik fejezet a csatlakozás és az integrációérettség kapcsolatát taglalja. E – sokak szemében lerágott csontnak tetsző – témakört kifejtve a szerző bizonyítja: az integrációs érettség korántsem puszta jelszó. Kemény és konkrét gazdasági követelményrendszert jelenít meg, ami végső fokon modellformáló erőként hatott. Ez eleve illúzióvá tette a társadalomtudományokban még ma is élénken folyó „milyen is lesz a kelet-európai kapitalizmus” főcímű társadalmi vitát. A szerző meggyőzően mutat rá arra, hogy az árfolyam hoszszabb távú stabilitásának igénye már ebben a szakaszban – jóval az ERM előtt – megfogalmazódott. A pénzügyi érettség teljesíthetősége nem eleve adott, ugyanakkor – a pályafüggőség érvét túlságosan is könnyedén bevetők ellenében – Palánkai kifejti, hogy ezek teljesíthetősége elsősorban politikafüggő, nem pedig strukturális vagy történeti adottság.
A Társulástól a tagságig címet viselő tizedik fejezet bemutatja, hogy e folyamatban az uniós partner erőteljesen korlátozott pénzügyi szolidaritása volt és maradt a meghatározó tényező. Az uniós transzferek a teljes jogú tagsággá válást követően sem haladják meg a tizenötök gazdasági össztermékének 0,15 százalékát (!). Így a kibővülés kedvezőtlen gazdasági és társadalmi hatásairól szóló nyugati közbeszéd inkább elterjedt, semmint megalapozott. Ezt az érvet akár meg is fordíthatjuk: az unió hatékonyságával örökké elégedetlen euroszkeptikusok közül vélhetőleg senki sem tud még csak közelítő példát sem arra, hogy ily csekély ráfordítással tíz, korábban stabilnak nem mondható európai ország pályára állítását érték el.
| Paraméterek |
| Palánkai Tibor: Economics of Enlarging the European Union Akadémiai Kiadó, 2004. 397 oldal • Ára: 8200 forint |
|
FOKOZATOSAN. A szerző hangsúllyal szól arról, hogy az új tagállamok csak meglehetős fokozatossággal képesek beépülni az uniós politikák és intézmények rendszerébe. Különösen lassú az átmenet a munkaerő-áramlás, a tb, a közös vidékfejlesztés és természetesen a közös valuta rendszerébe is. Ez utóbbihoz értelemszerűen szükség van egy nagyobb léptékű, a kozmetikai intézkedéseken túlmutató, reformokra alapozott költségvetési kiigazításra. Ez ugyan – rövid távon – nem lesz népszerű, de attól még nagyon is végrehajtható. Sőt, még a sokat támadott stabilitási és növekedési paktum követelményrendszere is teljesíthető lehet, ha értelmezésében tartózkodnak a doktriner merevségtől. Ez utóbbira az elmúlt hónapokban láttunk példát – az azonban még nyitott kérdés, hogy biztató jelnek kell-e mindezt tekintenünk. Abban bizonyára egyetérthetünk, hogy korrekt politika mellett az eurócsatlakozás az új és régi tagok közös érdeke.
Palánkai Tibor legújabb kötete a magyar közgazdasági és üzleti élet érdeklődésére joggal számot tartó, időtálló és átfogó szakirodalmi munka. Az igényes kivitelben, angolul megjelent írás gondolataival vélhető sokan fognak még vitatkozni.
