A pénz (nehéz) természete

Súlyos könyvvel lepte meg barátait, üzlet- és honfitársait Jaksity György. „A pénz természete” 622 oldalon komoly kihívás, mostanában csak akkor szoktunk ennyit olvasni, ha muszáj. Pamfletnek hosszú, kézikönyvnek viszont nem kézikönyv a mű. Nem hinném, hogy szorult helyzetünkben ebben keresnénk az IMF rövid történetét vagy Black és Scholes opcióelméletének ismertetését. Így leginkább az ismeretterjesztő esszé kategóriájába sorolnám. Mi e műfaj feladata? Oszlatni a homályt, közérthetővé tenni az elefántcsont-oronyban született gondolatokat, és megmutatni, hogyan hatnak a hétköznapokban. Valószínűleg e cél és a téma klasszikus súlya miatt lett ilyen vastag a kötet. Mégsem unalmas, mert a szerző gyakorlati élményei érdekesen színezik a legszomorúbb tudomány bemutatását. (Közgazdaságtan: „szomorú tudomány”, pénzügytan: legszomorúbb tudomány.)

A könyv több fejezete korábbi esszékre épül, természetesen naprakészen és sztorikkal megspékelve. Legfőbb erénye éppen az, hogy a szerző nem csak összedobálta régi írásait – mondván, ha egyenként szerették azokat, vegyék meg most egyben -, hanem leporolta régi dolgait, és olvasmányos könyvet írt belőlük.

A mű tematikailag két nagy részre oszlik, amit valószínűleg jobb lett volna két külön könyvben kiadni. Az elsőnek ezt a címet adnám: „Bevezetés a pénzügytanba haladóknak és elszánt kezdőknek”. A könyv első három része ugyanis közérthetően áttekinti a modern pénzügyi intézményeket és elméletüket. Egyszerűen fogalmaz a tudományos és a gyakorlati kérdésekről is, nem bonyolódik bele a részletekbe, de a téma elképesztő nagysága miatt óhatatlanul úgy használja a szakzsargont, hogy nem mindig építkezik az alapoktól. E rész legnagyobb erénye más szakkönyvekhez képest a személyesség, a tankönyvízű fordulatok mellőzése; gyengéje, hogy gyakran önmagában nem érthető a bemutatott tudományos okfejtés, hacsak az olvasó maga már nem találkozott a témába vágó tankönyvvel. A szerző olykor megérezhette ezt a hibát, néhány részt lerövidített, sajnos nem mindig szerencsésen. Ugyanakkor remek tankönyv-kiegészítő olvasmány született, de fel kell kötni a gatyát annak az oktatónak, aki feladja diákjainak, mert nagyon komoly aktuális problémákban kell majd hirtelen állást foglalnia a szemináriumokon.

A könyv legszínvonalasabb részei a részvények értékelésével és a befektetési stratégiákkal foglalkoznak. E kérdésekben Jaksity nem csak felkészülten, hanem rendkívül letisztultan képes ütköztetni a különböző szempontokat. A példák nagyon ülnek, remekül érvényesül a szerző sokéves gyakorlati és vezetői tapasztalata. A harmadik, „A gyakorlat” című rész sok intézmény bemutatását felvállalja, s még akár – csak hogy ellentmondjak magamnak – kézikönyvként is működik, itt tehát azt érdemes elolvasni, ami éppen érdekel minket. Hiánypótló például a „Hogyan kerülnek az értékpapírok a piacra?” című fejezet. Ezt az ismeretet általában csak több szakkönyv együttes forgatásával lehetett eddig magyar nyelven megszerezni, s nem ilyen értelmes, gyakorlatias megközelítésben.

László Géza, közgazdász, az Antenna Hungária vezérigazgatója

A negyedik és ötödik rész tematikája eltér a korábbiaktól. Itt is marad a tudományos ismeretterjesztés igénye, de intellektuálisan szélesebb, izgalmasabb területen mozog a szerző. Ennek az utolsó 250 oldalnak magamban azt a címet adtam: „Elmélkedés az emberekről, akiknek dolguk van a pénzzel”. Sajnos itt néha hátránnyá válik az első részek erénye, a fegyelmezett bemutatás és a szűkre mért interpretáció kettőse. Még merészebben, mélyebben elemezhette volna „Greenspan álmát”, Soros befektetési stratégiáját Jaksity, ha nem köti meg az első három rész „vidám tankönyv” felfogása. E két rész alkotja egyébként a könyv egyik csúcspontját, ilyen aktuális elemzésekben derül ki, hogy miért izgalmas intellektuális szempontból is a modern pénzügyek gyakorlata.

Ezeknek a fejezeteknek az a célja, hogy felhívja az olvasó figyelmét a természettudományok, a pszichológia vagy épp a vallások jelentőségére a pénzügyi folyamatok megértésében. A gond az, hogy néha nagyon távoliak az analógiák, nem pontosan érthető, miért fontos egy matematikai, fizikai gondolat a konkrét pénzügyi problémák kezeléséhez. Mintha a szerzőnek, bármit olvas, mindenről a pénzvilág jutna eszébe, miközben a konkrét pénzügyi események bemutatásánál néha az volt az érzésem, hogy komolyabban is fel lehetne használni a pár oldallal korábban bemutatott elméleti apparátust. Az izgalmas „Soros álma” fejezetben például így ír: „Klasszikus játékelméleti helyzet. A BoE (Bank of England) arra számított, hogy pózolása kooperatív stratégiákat eredményez a piaci szereplők részéről és (…) zárhatja pozícióit. Soros azonban (…) jobban hitette el a BoE-val (helyesen, szerintem: BoE-nál – L. G.), hogy a saját stratégiája (…) sikeres.” De melyik helyzetről van szó? A játékelmélet legnagyobb erénye, hogy idealizált formában sok szituációt modellez, és ha az elemző helyesen ismeri fel az információk, a jutalmak és más feltételek alapján a játék szerkezetét, akkor szerencsés esetben modellezheti a játék lefolyását. Be kellene mutatni a játék szerkezetét, feltevéseit, s a modell és a valóság eltéréseiből, hasonlóságaiból fakadó következtetéseket. Így érthetnénk meg még tisztábban a szereplők motivációit, döntéseik racionalitását. Így láthatná az olvasó, miért fontos döntéselméletet, hálózatelméletet tanulni, ha meg akarja fejteni a pénzügyi piacok eseményeit.

A könyv oldalain végig érződik Jaksity erős hite a művelt elemző előrejelzési képességeiben. „Mindezek a folyamatok a pénzügyi piacok működését ismerve mind játékelméleti, mind (szociál)pszichológiai alapon előre jelezhetők voltak” – írja a technológiai részvények buborékjával és a vállalatvezetők motivációjával kapcsolatban. Ha a szerző nem írta volna le egy lábjegyzetben, akkor is megemlíteném, hogy a tetőponton, néhány hónappal a zuhanás megkezdése előtt maga egy cikkben jelezte e piac túlértékeltségét és a várható recessziót. (A csúcs előtti kiszállást a tőzsdepszichológusok – ellentétben a szexuálpszichológusokkal – nagyon nagyra értékelik.) A kilencvenes évek végén két csoportot lehetett az elemzők között megkülönböztetni: a pesszimistákat, akik a buborék kipukkanásától tartottak, mert úgy érezték, hogy az árfolyamok elszakadtak az adott vállalatok jövőbeli lehetséges cash flow generáló képességétől, illetve az „új korszak gondolat” optimista híveit. A szerző 2000 januárjában valóban letette a voksot a pesszimista változat mellett, de némi deheroizálási szándékkel elmesélném egy személyes élményemet vele kapcsolatban. Valamikor 1999 őszén megkérdeztem tőle, hogyan értékelheti az egyik telekom vállalatot oly mértékben magasra, hogy még a legoptimistább üzleti terv alapján számolt diszkontált cash flow érték is csak a felére rúg annak. Jaksity azt válaszolta, hogy a különbség az a „telekom margin”, ami mögött egy új piac kiépülésének még nem ismert logikája áll. A „telekom margin” kategória elméleti státusán mindenesetre mai napig elmélkedhetnék, ha nem történik mindaz, ami 2000-ben történt e piacon.

Abban viszont biztos vagyok, hogy a játékelmélet és a pszichológia csak nagyon korlátozottan alkalmas jóslatok megfogalmazására. Nem könnyű beazonosítani a gyakorlat „játékait”, a szereplők jutalmait és stratégiáit. Általában tiszta, viszonylag egyszerű helyzeteket tudunk csak egyértelműen modellezni, és modelljeink csak sok feltevésen keresztül „torzítva” adják a valóság képét. A szociálpszichológiai szempontok bekapcsolása pedig végképp megnehezíti az egyértelmű „tudományos” jóslatok megfogalmazását. Természetesen én is hiszek abban, hogy szükség van sorsszerű társadalmi események előrejelzésére és rövid távú technikai jóslatok megfogalmazására, de a társadalmi cselekvéssel kapcsolatban nem szabad ezeket a tudomány szent pecsétjével hitelesített tényekként feltüntetni. Az „Ödipusz paradoxon”, az előrejelzés önbeteljesítő hatása, éppen a tőzsdéken hat talán a legerősebben. A Merrill Lynch és a CSFB vezető előrejelzőinek perei ezzel kapcsolatban komoly felelősségi kérdéseket is felvetettek. Ha még a tudományos pecsétet is ráteszszük egy társadalmi előrejelzésre, senki sem tudja majd megmondani, hogy mi, vagy a folyamatok természetes tényezői idézték elő az előre jelzett eredményt.

Még egy gondolat motoszkál bennem: szerencsés volt-e a címadás. Azt hiszem nem, hiszen a pénz természetéről magáról viszonylag keveset tudunk meg a könyvből. Hányan vannak olyanok, akik pénzt használnak, és még sincs dolguk a tőzsdével? Hányan érzik úgy, hogy az életük egy olyan tárgytól függ, ami nem természetes eleme az életünknek? Hogy lehet az, hogy nem tudjuk megfogni az értékeinket, hiszen pénzünk, értékpapírjaink többsége már dematerializálódott? A pénz természetén sokan ezeket a kérdéseket értik, márpedig erről viszonylag kevés szó esik a könyvben.

Az első fejezet a pénz történetét a pénzformák fejlődésének, a jogi, intézményi változásoknak az eseménytörténetén keresztül mutatja be nagy lendülettel. Megismerkedünk bankok, biztosítók, nagy csalások történetével, a számvitel fejlődésével, a gazdasági gondolkodás néhány fontos iskolájával anélkül, hogy a címadó probléma felbukkanna. A második rész tárgyalja a pénzfunkciókat és a pénzkereslet kérdését, de csak rövid tankönyvi megközelítésben. Az intézmények bemutatásánál röviden ismét visszatér a címadó témához, de itt sem kerülünk közelebb a „pénz természetének” megértéséhez. A negyedik részben végre a „nagy kérdésre” is sor kerül. Jaksity bölcs meglátása szerint „kevés dologgal állunk olyan ellentmondásos, zavarodott (…) skizofrén viszonyban, mint a pénzzel.” E remek indítás után röviden bemutatja a pénz fétis jellegét, majd túl gyorsan ugrik a fogyasztói fétis témára. „Ma már sokkal jobban eszköz” a pénz, hiszen „hol van már Max Weber, a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme”, és már bele is kezd a kockázatok és a befektetések motivációinak kérdéseibe, csak hogy jöhessen egy kis valószínűségelmélet, tőzsdepszichológia, hálózatelmélet. A vallások kapcsán tér a téma ismét vissza, de megint csak elsősorban a befektető és a spekuláns aspektusából.

„A pénz természete” sajnos keveset mond a pénz természetéről, de más fontos dolgokról sokat. Érdekes olvasmány, tanúsítja a szerző intellektuális érzékenységét és kiváló elbeszélő képességét. Érdemes nem megijedni a terjedelemtől, némi pénzügyi előismerettel bárhol fel lehet ütni a könyvet, és el lehet kezdeni olvasni. Egy barátom azt mondta, biztos azért lett ilyen vastag a könyv, mert Jaksity „egy könyves” alkotónak érzi magát, és nem akart semmit sem kihagyni a nagy opusból. Szerintem lesz tőle még mit olvasnunk, és ez így van jól.