 |
| MITRÓ KATALIN közgazdász, a Városkutatás Kft. munkatársa |
Egyre inkább telítetté válik a közélet az uniós csatlakozás ügyével, s a várakozások dömpingje jellemzi a különböző fórumokat. Ugyanakkor egy fontos szereplő szempontjai mintha rendre kimaradnának az elemzésekből: kevéssé tisztázott, miként hat a csatlakozás a hazai önkormányzatokra. A kérdést kicsit sarkosan úgy is feltehetnénk: hogyan is állunk mindezzel „vidéken”, illetve miként jelenik meg a helyi szinten az EU mint szakmai, politikai, gazdasági szereplő?
A téma azért is fontos, mert az uniós szabályozás jogi, működtetési direktívákon keresztül részben a közigazgatás rendszerén át jut be a napi működésbe. Az EU tehát praktikusan a végrehajtói szinten keresztül hat majd a legerőteljesebben és legközvetlenebbül a tagországokra. A források lehívását megalapozó igények számbavételének előzetes tervezési folyamata is a helyi szintről indul, s a későbbi projekt alapú forrásfelhasználás ugyancsak ott történik (részben az önkormányzatoknál, illetve civil szervezetek és egyéb szereplők révén).
AD HOC MÓDON. Sajnos azonban, együtt dolgozva a helyi vezetőkkel, azt kell látnunk, hogy az önkormányzatok mintha kimaradnának azon szereplők köréből, amelyek a csatlakozási folyamatot érdemben befolyásolják; sajátos érdekeik és szakmai aspektusaik érvényesülése háttérbe szorul. Látható ez abból is, hogy kész helyzet elé állított önkormányzatokat találunk, csak felületesen informálva, amelyek – minthogy a folyamatos párbeszéd hiányzik – váratlan eseményekre ad hoc reakciókat produkálnak a csatlakozáshoz kötődő teendőkben.
Az információ hiánya pedig torz reakciókat okoz, s félelmet is kelt, hiszen nem ismertek az EU valóságos elvárásai, és a megoldási módokat sem sikerült elsajátítani. Ebben a helyzetben milyenek lehetnek a várakozások? S miféle hiedelmek alakultak ki a várható fejleményekről?
Az EU egyik különös, helyi „misztikuma” jelenleg az úgynevezett jogharmonizáció, amelynek keretében valamennyi érintett szakmai szabályozást az unió jogrendszeréhez kell alakítani; ez ügyben főként a jegyzők jutnak szerephez. A másik kritikus kérdés a sokat emlegetett és mára szintén misztifikálódott uniós pályázati források témaköre. Ezek szükségességét persze senki sem vitatja, mindenki szívesen látja a külső segítséget az ellehetetlenült helyi infrastrukturális viszonyok közt. Mégis, a pályázatok lehetőségének szerepe túlhajtottá vált, a várakozás és a forráséhség szinte kezelhetetlenül túlfűtött. Különösen azért alakult ez így, mert a csatlakozás helyi szerepét a hazai politikai kommunikáció a pályázati források megnyílására igyekszik súlyozni, mintha ez a belépés egyedüli lényege lenne.
| Helyi dilemmák |
FELKÉSZÜLETLENSÉG. A szereplők felkészítése, illetve a szakmai diskurzus érezhetően hiányzik a szektorban; ez a legégetőbb az önkormányzati hivatal szakmai apparátusának esetében lesz. A csatlakozási felkészítés a közigazgatásban csak tavaly kezdődött el, s máig nem sikerült széles körűvé tenni. A megindult képzések is csak az uniós ismeretek egy szűk szele-tét érintik (főként a projektfej-lesztést célozva), míg a jogi, ágazatai, szakmai követelmé-nyek változásának új rendsze-reiről, szervezetfejlesztési és humán erőforrás kívánalmakról alig tudunk.
KISZOLGÁLTATOTTSÁG. A felkészületlenséget külső cégek alkalmazásával próbálják áthidalni, erre azonban vélhetőleg hosszú távon egyetlen önkormányzat sem lesz képes, főként nem saját erejéből. Az „idegen” szakértők eseti megbízása azért is rossz megoldás, mert így a szereplők csak külső segítséggel tudnak információkhoz jutni. Holott a rendszer ismerete és annak alapvető technikai tudása elengedhetetlen ahhoz, hogy a benne rejlő lehetőségekkel a szereplők előzetesen már szembesülhessenek, s azok szellemében tudjanak tervezni.
ADAPTÁCIÓS PROBLÉMÁK. A tudást a szervezetben is fel kell halmozni ahhoz, hogy hatéko-nyan használni lehessen az EU által felkínált lehetőségeket, még ha valamennyi önkormányzatnak nem is szükséges ugyanazt a mélységet elérni a tanulási folyamatban. Ehhez a tanulásra nyitott és kész szereplők kellenek, márpedig az önkor-mányzatoknak jelenleg többnyire sem szakmai stábjuk, sem szervezeti struktúrájuk nincs az újfajta uniós megközelítések fogadására.
IGÉNYEK DISSZONANCIÁJA. A pályázati lehetőségek azzal a dilemmával is szembesítenek, hogy a fejlesztési, és így az azzal kényszerűen együtt járó üzemeltetési teendőket az uniós forráskínálat valószínűleg számottevően átszabja, a maga sajátos irányainak megfelelően. Magyarán: a helyi szükségletek felismerése, kielégítésük sorrendje és üteme alárendelődik az EU által finanszírozott célrendszernek. Kérdés, milyen fokú disszonancia, vagy (szerencsés esetben) megfelelés lesz jellemző az így felkínált célrendszerek és a valós, sokszor égetően sürgető helyi igények között. Például a település járhatatlanná vált útjainak felújításához, avagy az iskola internetkapcsolatának kiépítéséhez lesz-e külső forrás? A borúlátás e tekintetben is indokolt lehet, gondoljunk csak a korábbi torzulásokra, amikor az omladozó iskolák mellé vadonatúj tornatermek épültek országszerte, mert a támogatás csakis arra volt felhasználható.
INFORMÁCIÓHIÁNY. Egyfelől, a központi szervezetek kitartanak a centralizált folyamatirányítás mellett, ennek keretében viszont az információk nem, vagy csak részben jutnak le a végrehajtók szintjére. Másfelől, a valós jelzések aligha tudnak érdemben felkerülni a döntéshozói, irányítói szintre mindaddig, amíg széles körű, intézményesített szakmai diskurzus nem indul meg a felek között. Márpedig az EU-programok szellemisége éppen az alulról felépülő igényrend-szerben és a felülről ráépülő projektfinanszírozásban gyökeredzik. Mindezek ismeretében a valóságos helyi igények vélhetően igen nehezen tudnak majd a hozzáférhető forrásokkal találkozni. |
|
Az önkormányzatok különleges gazdasági szereplők, hiszen rendelkeznek közhatalmi funkciókkal, államigazgatási szerepekkel és ezen túl bizonyos keretek között önrendelkező módon – és igazából máig tisztázatlan szerepkörökben – vagyongazdálkodási, intézmény-működtetési, helyi közszolgáltatási feladatokat is ellátnak. A probléma éppen ez utóbbiakkal van. Az eddigi jó tízéves hazai önkormányzatiság másról sem szól, mint e feladatkörök tágulásáról, szűküléséről és szabályozási képtelenségekről. Az önkormányzatok finoman fogalmazva is erős szakmai nyomás alatt működnek. S amellett, hogy a szakemberek hiánya, illetve leterheltsége szinte eleve kizárja az optimista hozzáállást az uniós belépéshez, a szabályozás bizonytalansága állandó kétségekkel szembesíti az apparátust a napi rutinfeladatok megoldásában is.
A szakmai, szabályozási ellentmondások és tisztázatlanságok alapvető területeket tesznek átláthatatlanná. Az önkormányzati feladatrendszer állandó bővülése, a közigazgatási szerepkörök kuszasága, a regionális és kistérségi kapcsolatok valódi érvényesülésének hiánya, az önkormányzati finanszírozás teljes labilitása folyamatosan akadályozzák a megfelelő működést.
Vegyük például a helyi feladatok ellátásához rendelkezésre álló forrásokat. Ezeket a helyi testületek különböző csatornákon kapják meg, például központi támogatás, normatívák, adóbevételek és hasonlók formájában. Ma a költségvetési tervezés az önkormányzatokat arra kárhoztatja, hogy szinte csak az egyik napról a másikra lássanak előre, a végsőkig össze vannak láncolva a központi büdzsétervezés (utolsó napig elhúzódó) vitáinak eredményével. Összességében ez a rendszer nemcsak azt okozza, hogy a helyi szint nem lát egy éven túl a tervezésben, de immár a legelemibb feladatellátás törvényileg garantált forrásháttere is hiányzik.
A magyar közigazgatás belső problémái olyan súlyosak, hogy kérdéses, egészében miként tud az Európai Unió feltételrendszerére egyáltalán reagálni. Az EU logikája, gondolkodási módja kétségtelenül más, mint amit megszoktunk. Ez próbára teszi a belső rendszer rugalmasságát, a helyi munkaerőt, a szervezeti, szakmai és egyéb hátteret. Nagy kérdés e sajátos EU logikából következő készségek elsajátításának képessége, illetve, hogy az önkormányzatok miként lesznek képesek konzorciumok, illetve kistérségek és egyéb partnerség révén együttműködni. Az eddigi gyakorlatban ez is rendszerproblémává terebélyesedett, az önkormányzatok nem tudtak széles körben, tartósan partnerségeket kiépíteni.
SAJÁTOS TÜKÖR. Talán a legnehezebb kérdés az önkormányzatok működőképességének fenntartása 2004-ben, illetve azt követően. A nagy rendszer (amely, 3200 körüli településével, maga az ország) működtetésére vonatkozó változást is ennek az időszaknak kell megérlelnie. Nem túlzás tehát ebben a megközelítésben azt mondani, hogy az EU egyben sajátos tükör is lesz, hiszen a magunk belső rendszerproblémáit meglátva kell (meg)nyerőnek mutatkoznunk az új lehetőségek kihívásában. Az EU viszont egyfajta gyorsító is: számtalan ponton gerjeszt újfajta folyamatokat – szakmai és pénzügyi területeken egyaránt.
Az uniós pályázati lehetőségek jó része januártól hozzáférhetővé vált, beleértve a strukturális és kohéziós alapokat is. A pályázatoknál azonban máris jól látható számtalan technikai és szakmai dilemma (lásd külön), jóllehet uniós forrásra pályázni már jó pár éve lehet, részben az előcsatlakozási alapok révén, részben pedig az úgynevezett közösségi programok fejezeteire, amelyekkel kapcsolatban, valljuk be, nem túl jó bizonyítványt állítottunk ki magunkról.
Mindezek után milyennek látszik a jövő? A terület átpolitizáltsága és a centralizált akarat érvényesülése bizonyos jelekből ítélve még tovább erősödhet. Abban azonban talán bízhatunk, hogy előbb-utóbb tudatosodni fog: az EU-ban való részvételünk éppen a helyi szint aktivizálódásán és valós igényeken nyugvó projektek elindításán múlik, s ennek elfedése mérhetetlen károkat okozhat. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a helyi szint óriási fejlesztési éhsége és természetesen az emberi hajtóerők erősen dolgoznak, amelynek rendszerbe és mederbe terelése, az EU rendszerének fogadására képes működési struktúra kiépítése a központ feladata, még ha erre ma sok rossz példát látunk is. Az elkövetkezendő hónapok az európai politikai választások jegyében valószínűleg felkorbácsolják a politikai kedélyeket és lekötik majd az erőket, hiszen a politikusok most ebben kívánnak megmérkőzni. S ez nem feltétlenül segíti az említett közigazgatási alapproblémák, szabályozási és szakmai dilemmák megoldását.
