 |
Ma már egyáltalán nem fiatal emberek azok, akik – az abszolút fiatalokkal egyetemben – el se tudják képzelni, mit jelentett a vénebb generációknak 1963-ban a döntés, hogy minden (mondjuk így: majdnem minden!) magyar állampolgárnak jár háromévenként úgynevezett turista útlevél, s ennek birtokában (micsoda kegy!) még 70 dollárt is vásárolhat forintért a Nemzeti Banktól. Természetesen nem állampárti jóságból született ez a döntés, hanem Kádárék szerettek volna jobb színben feltűnni a nyugati demokráciák előtt, mutatni, hogy itt civilizált kommunizmus folyik. Ám teljesen mindegy, mit akartak mutatni Kádárék, nekünk azt mutatták, hogy van egy rés, melyen ki lehet osonni, beleszagolván a szabadság oxigénjébe.
Leírhatatlan érzés volt az ötvenes évek és a megtorlás rémülete után átlépni a határt. Ma is emlékszem arra a biológiai eufóriára, mely a magyar határdurung fölemelkedése után szinte szétrobbantotta az embert. Aztán jött Bécs, mely házaival, kockaköveivel olyan volt, mint Budapest, csak a mi szürke, kopott, lerobbant fővárosunknál sokkal jobb kiadásban. Aztán Salzburg, a tünemény. És utána München. Azóta is, évtizedek sok-sok vizitje után, legkedvesebb német városom. Az valahogy rögvest kiderül, hogy a bajorok és a bajor főváros lakói mennyire rokonszenveznek velünk. Régi történet, nyilván Bajor Gizellával kezdődött, s ez a szimpátia ma is él. Valószínűleg vérmérsékleti oka is van, hiszen a bajorok a legdélibb és legkedélyesebb, legkevésbé nyársat nyelt németek, ők fogadják el leginkább a laza, kicsit link, rendetlen magyarokat.
Minden valamirevaló metropolisnak van művésznegyede. De a német városok közül a müncheni Schwabing a legkedélyesebb. Valóban délies atmoszférája van, felszabadult, változatos, izgalmas a nyüzsgés, tele vendéglővel, mulatóval, színházzal, műteremlakással, és a hozzájuk kapcsolt nemzetközi népséggel. A hitlerájt feldolgozták (akárcsak egész Németország, nem szőnyeg alá seperve, hanem szembenézve), és el is felejtették. Jólét és jókedv, zenei és művészi központ, húsz színházzal, sok remek kabaréval, töméntelen nagyszerű múzeummal, templommal, műemlékkel. Jó itt élni, nem csak én szeretem ezt a legkevésbé „német” várost.
Legutóbb felolvasó estre hívtak, német közönség előtt. Én pedig a számtalan zarándokhely közül újfent meglátogattam az egyik legrégebbi, legpatinásabb szentélyt. A forrást, melynek hallatán minden magyar sörivónak felcsillan a szeme és megnyílik a torka (nyilván ez is egyik eleme a bajor-magyar barátságnak), egyszóval elég, ha csak annyit írok ide: HB. Azaz Hofbräuhaus. (Századokon át valóban itt érlelték a sert, de most már a városon kívül készül.) Szép ódon épület a legbenső belvárosban, a bástyaszerű sarokloggiával, a legendás ívelt ablakokkal. A söröző leghíresebb törzsvendégeinek (Stammgast) különbejáratú kupájuk van, ezeket lánc őrzi saját lakattal idegenszájú (nem szívű!) hörpölőktől. Hangulata utánozhatatlan, aki nem járt itt, nem ismeri Münchent. Itt a két alapételt jó enni: a híres bajor kolbászt (Weisswurst), és a Leberkäse-t.
Ez utóbbinak, azonkívül, hogy felséges eledel, különösen csapolt sörrel öblögetve, az a sajátossága, hogy egyetlen csipet máj (Leber) és egyetlen csipet sajt (Käse) sincs benne. A „Leber” itt a „Leib”-ből származik, az archaikus „testi étek” formációja. Marhahús vagdalék, szalonna, liszt, tojás, fűszerek keveréke, finomra sütve. Most is pompás volt. Ily módon eleget tettem a „testi étek” szükségének. A szellemi étket pedig, ezúttal az enyémet, elfogyasztotta megindítóan lelkes közönségem. („Vegyétek és egyétek” – gondolja ilyenkor titokban minden önittasult hülye szerző.)
