Hősök vagy gyilkosok?

Hát, ami várható volt, bekövetkezett. Öngyilkos terroristák megtámadták az iraki magyar békefenntartó katonák szék-helyét. E számunkra szerfelett sajnálatos esemény csupán egy volt a sok hasonló merénylet közül, igazolván – ha erre egyál-talán szükség lenne -, hogy korunknak ma legveszélyesebb jelensége a terrorizmus. Sokat tudunk ugyan róla, ámde messze nem eleget.

DEFINÍCIÓS VITÁK. Segít az eligazodásban Charles Townshend A terrorizmus című elismerést érdemlő könyve, mert szerény terjedelemben, tömören és világos stílusban foglalja össze e rendkívül bonyolult téma legfontosabb vonásait. A jogos méltatást az sem mérsékli, hogy az ír professzor jó néhány megállapítása vitatható, és némely fejtegetései elfogultságról tanúskodnak. Mon-dandójának aligha kétségbe vonható kiindulópontja szerint a terroriz-musnak, “e könnyen manipulálható fogalomnak a definiálása a számtalan kísérlet ellenére is kudarccal járt”. Nem jutottunk sokra valamiféle címkézéssel sem, amit az ellenfelek, a megtámadott kormányok, avagy a veszélyeztetett csoportok kezdeményeztek. Ha pedig egysze-rűen az erőszak törvénytelen alkalmazását neveznénk terroriz-musnak, akkor oda jutnánk, hogy a hatalom joga és kötelessége lenne az ellene törvénytelen eszközöket alkalmazókat terroristának bélyegezni, s e szerint is kezelni. Ebből adódó következtetés lenne: “a törvényes erőszak állami monopólium”, s ezzel a háború és a terror közeli rokonságba kerül.

E nyilvánvaló analógiához legújabb kori történelmünk is megszámlálhatatlan példával szolgál. A második világháborúban Goebbels “találta fel” a polgári lakosság körében is sok áldozatot hozó légi “terrortámadások” fogalmát, miközben a nácik a frontok mögött ártatlan túszok tömeges meggyilkolásával torolták meg a szovjet partizánok, a francia makizárdok katonai akcióit. Valójában minek is nevezzük a vonatokat robbantó, a katonai konvojokat támadókat? Szabadságharcosnak vagy terroristának? Az 1980-as években új kísértet járta be a vilá-got: a nemzetközi terrorizmus. Ide sorolja szerzőnk a forradalmi terrorizmust, s ennek legkifejezőbb példáját, Che Guevara kudarccal végződött, ám a nyugati fiatalságra nagy hatást gyakorló, bolíviai kalandját. Azután megemlítendők a forradalmi jelszavakkal operáló latin-amerikai városi gerillák, Nyugat-Európában a Vörös Brigádok, Németországban a Baeder-Meinhof csoport. Náluk sokkal veszélyesebb a nemzeti mozgalmak keretében fellépő terrorizmus. Így a nacionalista eszmékkel operáló és terrorista módszereket alkalmazó ír, baszk, csecsen, örmény, kurd nemzeti felszabadító mozgalmak. Tájékozott professzorunk a terrorista eszközökkel messze nem fukarkodó legújabb kori balkáni háborúkról meglepően nem ejt szót.

Ezzel elérkeztünk napjaink legveszélyesebb, valóban nemzetközi méretű terrorizmushoz, az iszlám fundamentalizmus elvakult hívei által támogatott terrorszervezetekhez. Ez a vallási fanatizmust hirdető mozgalom a válogatás nélküli gyilkolás elrettentő elvét hirdeti, s az öngyilkos merénylőket, a mártír-halált vállaló nőket csatasorba állítva ma már nem csupán Izrael, hanem az istentelen Nyugat és annak vezető ereje, Amerika ellen visel kegyetlen háborút. “Az al-Kaida hatásosan elegyíti erőteljes iszlám ideológiáját a modern technika ügyes használatával, és így demonstrálja, hogy a modernizáció nem követel nyugatosodást” – írja szerzőnk.

EGY HAJÓBAN. Mit is remélhetünk a terrorizmus elleni harcban az egyetlen globális hatalomtól, az Egyesült Államoktól? Henry Kissinger a Korszakváltás az amerikai külpolitikában? című könyvéhez a 2001. szeptemberi terrortámadás után csatolt utószavában olvastuk: az iszlám fundamentalizmus elleni harcban “Oroszország – és Kína is – egy hajóban evez Ameriká-val”. S azt is, hogy a terrorizmus elleni stratégia kulcsa az álla-milag támogatott terrorizmus menedékhelyeinek felszámolása. Ez indokolta az Afganisztán elleni háborút, és a különleges elbánást a “gonosz tengelyéhez” sorolt országokkal, mint Irán, Irak, Észak-Korea. Hogy ez a politika milyen sikerrel járt eddig, azon az iraki háború és következményei ismeretében van min elgondolkoznunk. S hogy mit várhatunk? Emlékeztessünk az amerikai védelmi miniszter nemrégiben elhangzott, mély államférfiúi bölcsességről tanúskodó nyilatkozatára: a terrorizmus elleni globális háború igen hosszúnak és nehéznek ígérkezik, merthogy a katonákon és a hírszerzésen – meg az ideológián – kívül szerepe van benne a terroristákat pénzelőknek és a gyilkosok kiképzőinek. Bizony, így van.

Végezetül: még akkor is csak javasolhatjuk Charles Townshend könyvének elolvasását, ha ezután sem tudjuk minden esetben teljes biztonsággal eldönteni, ki a bátor hős, illetve ki a gyilkos terrorista.