Blair, Schröder és Chirac a berlini csúcson. Ők sem gondolták komolyan?
Ennyi tanácstalan embert még életemben nem láttam – emlékszik vissza egy EU-diplomata a legutóbbi, tavaly decemberi uniós csúcstalál-kozó befejezésére, ahol 25 ország vezetőinek első nekirugaszkodásra látványosan beletört a bicskájuk az európai alkotmány elfogadásába. Ez volt az a pillanat, amikor a közösség néhány alapító tagja kis híján kockázatos lépésre szánta el magát. A franciák, a németek, a belgák és a luxemburgiak egy nyilatkozattervezetet őriztek a mellényzsebükben, amit a kétsebességes Európa kiáltványának is nevezhetnénk. Senki sem tudja, miért és hogyan, de egy ponton hazánk is bekerült azon országok közé, amelyeket a kezdeményezők potenciálisan alkalmasnak találtak arra, hogy az egyelőre csak papíron létező európai élcsapathoz csatlakozzanak.
Egy táborban a franciákkal és a németekkel?! Ez olyan csábítás, amelynek kezdetben a magyar vezetők is nehezen tudtak ellenállni. Szerencsére a nyilatkozat sohasem vált hivatalossá, mert – kissé lecsillapodva – szerzői is felismerték, hogy közzététele még jobban elmérgesítette volna az amúgy sem felhőtlen viszonyt a tagállamok között.
Érdekesség: hazánk esetében olyan országot akartak volna – még ha csak gondolatkísérletként is – bevonni a belső körbe, amely szüntelenül attól retteg, hogy lakosai másodrendű állampolgárok lesznek az Európai Unióban. Ezen aggályok legújabb példája a munkavállalás kérdése körül fellángolt vita. Mivel a magyarok nem kifejezetten mobilitásukról híresek, a szabad munkavállalás uniós korlátozása – amiről manapság oly sok szó esik – nem tényleges hátrány, sokkal inkább a hazai politika és közvélemény önérzetét sérti, mert diszkriminációt lát benne.
Kommentár
A munkavállalás frontja
Bár a felmérések többsége szerint viszonylag kevés magyar készül külföldön munkát vállalni az EU-csatlakozás után, a téma mégis szenvedélyes pártpolitikai vitát kavart Magyarországon. Másfelől, noha lényegében semmi nem indokolja az új munkavállalók tömeges bevándorlásától való félelmet, a tizenötök – nagyrészt politikai okból – mégsem tárják szélesre a kaput a közép- és kelet-európai munkaerő előtt.
A tényszerűség kedvéért: a jelenlegi tagállamok túlnyomó része legalább két évig korlátozni fogja az újonnan csatlakozók állampolgárainak munkavállalását, amit a maradék is csak bizonyos feltételekkel tesz majd lehetővé. Ez összhangban van a csatlakozási szerződéssel, az ugyanis két éven át a tagállamok belátására bízza, hogy milyen rendszert alkalmaznak. Ez után automatikus felülvizsgálatot tartanak, amelynek során az Európai Bizottság az átmeneti időszak lerövidítését vagy eltörlését javasolhatja, ennek elfogadásához a tagállamok egyhangú jóváhagyása szükséges. Ám ha valamelyikük a két év lejárta előtt külön kéri, s elfogadható érveket is fel tud mutatni, további 3 évig fenntarthatja a korlátozást. Ebben az 5 évben az újak kérésére még egy felülvizsgálatot lehet tartani. Ha valahol 5 év elteltével is komoly munkaerő-piaci zavarok mutatkoznak, vagy ennek a veszélye fennáll, az illető ország újabb két évet hosszabbíthat, de erről értesítenie kell a bizottságot. Legkésőbb hét évvel a csatlakozás után megszűnik minden korlátozás.
Ha már rájuk bízták a választást, az EU jelenlegi tagjai kevés kivétellel az új munkavállalókkal szembeni korlátozásra szavaztak. Ez csalódást keltő, mert a szabad munkavállalás az unió egyik alapintézménye, és mert több, kezdetben teljes piacnyitást kilátásba helyező ország – mint például Hollandia, Spanyolország vagy Svédország – visszatáncolt korábbi ígéretétől. Bizottsági szakértők szerint ráadásul öngólt lőnek, hiszen ennek a versenyképességük látja kárát.
A magyar méltatlankodásnak mindenekelőtt lélektani oka van, hiszen a korlátozás üzenete számunkra az, hogy az új tagok másodrangú állampolgárok lesznek az unióban. Kevésbé érthető viszont a morgolódás, ha arra gondolunk, hogy a szabad munkavállalás várhatóan agyelszíváshoz vezet majd: felmérések szerint éppen a jövő zálogának tekintett friss diplomásokat, illetve versenyképességünk garanciáit, a magasan kvalifikált szakmunkásokat érinti majd leginkább. Márpedig ezért drágán meg kell majd fizetni. A magyar kormány a “lovagi becsület” (és a csatlakozási szerződés) szabályai szerint viszonozni fogja a gesztust, vagyis minden jelenlegi tagország állampolgáraival szemben ugyanúgy jár majd el, ahogy azok velünk. Amellett, hogy a lépésnek inkább szimbolikus jelentősége van, technikailag nem tűnik egyszerűen kivitelezhetőnek, hiszen minden tagország más és más rendszert vezet majd be.
Sokan arról is megfeledkeznek – amihez persze a politika ködösítése is hozzájárul -, hogy Magyarország a csatlakozási tárgyalásokon a munkavállalás korlátozásáért cserébe előbb 7, majd 7+3 évre módosított átmeneti mentességet kapott az uniós szabályok alól a számára talán legfontosabb kérdésben: összesen 10 évig megtilthatja, hogy más EU-tagállamból érkező jogi- és magánszemélyek termőföldet vásárolhassanak az országban. Akkoriban a magyar föld védelme volt a “slágertéma”, és ezt a két oldalról érkező igény hasonlósága miatt egy ilyen “vezéráldozattal” lehetett bebiztosítani.
A munkavállalás körüli hisztéria ráadásul eltúlzott, hiszen arról szó sincs, hogy bármelyik EU-tagállam is tiltaná a magyarok munkavállalását. Igaz, többségük ezt nem teszi szabaddá, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Németországtól Portugáliáig továbbra is engedélyre lesz ehhez szükség. A hivatalos kvótákon felül Ausztriában 11 ezer, Németországban pedig 12 ezer magyar dolgozik jelenleg is egyéni munkavállalási engedéllyel. Egyetlen ország sem fog szigorúbb gyakorlatot követni, mint a belépés előtt. További könnyítésként május elseje után már nem csak a budapesti nagykövetségeken, hanem az EU-tagországok munkaügyi hivatalánál is lehet majd folyamodni az engedélyekért. Ezen felül az úgynevezett közösségi preferencia is életbe lép, vagyis a magyar munkavállalók előnyben lesznek a nem uniós tagállamokból érkezőkhöz képest. Végül, de nem utolsósorban: aki legalább 12 hónapja jogszerűen munkát vállalt, az a 12. hónapot követően szabadon dolgozhat az adott tagállamban.
Elvileg csak két EU-tag, Nagy-Britannia és Írország liberalizálja majd teljesen a munkaerő-piacát, ám a “segélyturizmustól” való félelmében átmenetileg ez a két ország is korlátozni fogja a szociális ellátáshoz (munkanélküli-segélyhez, gyermekkedvezményhez) való hozzáférés lehetőségét. Ez sem lehet azonban diszkriminatív, tehát ugyanolyan feltételeket kell szabni egy magyar munkavállalóval, mint egy írrel, vagy mondjuk egy spanyollal szemben.
GYÉVAI ZOLTÁN, BRÜSSZEL
a speciális követelményeknek. Egyik klub várószobájában sem egyedül üldögélünk majd, hanem olyan kipróbált EU-tagok társaságában, mint a mindkét övezetből önként kimaradó Nagy-Britannia, vagy a valutaunió esetében hasonlóan döntő Dánia. Arról már nem is szólva, hogy mindkét várakoztatás csak ideiglenes, hiszen mostani becslések szerint legkésőbb 2007-re a schengeni rendszerbe és 2009-2010 táján az eurózónába is beléphetünk.
ELTÉRŐ POZÍCIÓ. Tény, hogy miként a munkavállalásnál vagy a közvetlen agrártámogatásoknál, Schengen vagy az euróövezet esetében sem saját akaratunkból nem leszünk azonos startvonalon a tagság első éveiben a régi EU-tagállamokkal. Másfelől viszont bizonyos területeken, ahol átmeneti mentességet kért és kapott az ország, magunkat helyeztük kívül az uniós szabályokon, mégsem panaszkodunk másodosztályú tagságra.
A kétsebességes unió ugyanakkor – éppen az említett eurótérség és Schengen példája mutatja – már ma is valóság, és a bővítés után néhány évvel még kézzelfoghatóbbá is válik majd. Ez a perspektíva cseppet sem zavarja Pavel Telickát, Csehország frissen megnevezett uniós biztosát. “Nem az a fontos, hogy minek hívom, hanem az, hogy mit értek alatta” – szögezi le a Figyelő kérdésére Telicka, akinek addig semmi kifogása a tagállamok egy csoportjának szorosabb együttműködése ellen, ameddig az nyitott minden más tag előtt, tehát nem titkos klubként működik. “A baj akkor kezdődik, amikor egyes országok azt érzik, hogy valamiből nem csak kihagyták, de ki is rekesztették őket” – hangsúlyozza a cseh biztos, aki szerint ilyen lépésre aligha kerülhet sor. Ezzel magyar kollégája, Balázs Péter is egyetért. “Huszonöt ország nem tud egyszerre lépni. Engedni kell, hogy előrefusson egy kemény mag, amely aztán maga után csalogatja a többit” – oszlatja el az aggodalmakat az Európai Bizottság leendő magyar tagja.
Az utóbbi időben a kemény mag hívei is kezdenek visszakozni, nemrég egy lapinterjúban Joschka Fischer német külügyminiszter is elismerte, hogy ma már másként gondolkodik a kérdésről, mint 2000 májusában, amikor a Humboldt egyetemen elmondott beszédében először vetette föl a kétsebességes uniós gondolatát, vagy mint tavaly decemberben, az európai alkotmányozási folyamat megfeneklésekor. Az önkritika részben annak beismerése lehet, hogy a közösség egykori alapító tagjai talán kissé elhamarkodottan kongatták meg a vészharangot, és a bővítés okozta sokktól tartva túl korán kezdtek alternatív megoldás után kutatni az integráció sínen tartására. “Túl korai lenne lemondani arról, hogy a kibővített EU működőképessé tehető” – mutat rá Kirsty Hughes, az Európai Politikai Tanulmányok Központja (CEPS) nevű brüsszeli kutatóintézet szakértője. Elsősorban az unió alapító tagországaiban érezni olyan aggodalmat, hogy a jelenleginél tízzel több taggal az EU-nak le kell majd mondania ambícióiról.
HELYBENJÁRÁS? Giovanni Grevi, egy másik brüsszeli szellemi műhely, az Európai Politikai Központ (EPC) igazgatója szerint valóban van olyan veszély, hogy a bővítés helybenjáráshoz vezet, de ha ez bekövetkezik, azért az általa “üzengetőnek” nevezett diplomácia lesz a felelős, na meg az, ha az uniós intézményeket nem reformálják meg kellő mértékben. Az alkotmány elfogadása szerinte csak az első lépés. Azt egy átfogó vitának kell követnie arról, hogy melyek legyenek az unió jövőbeni nagy céljai. “A leendő tagországok már csak méretüknél fogva is az EU erősítésének hívei, hiszen egy befolyásos szövetségben könynyebben érvényesíthetik az akaratukat” – hárít el Balázs Péter minden, az új tagok “jó európaiságát” kétségbevonó állítást. Éppen ezért a leendő magyar biztos szerint elképzelhető, hogy nem a további bővítés, hanem a mostani megemésztése, feldolgozása lesz az unió soron következő feladata.
Más oka is lehet persze annak, hogy mostanában kevés szó esik az európai kemény magról. Giovanni Grevi szerint egyszerűen azért, mert jelenleg nincs is ilyen szándék – a korábbi francia és német fenyegetőzések taktikai megfontolásokat tükröztek. Más megfigyelők is inkább retorikát látnak a kétsebességes Európa hangoztatásában, mint konkrét tartalmat. Ha ugyanis alaposabban szemügyre vesszük a szóba jöhető politikai területeket, jószerivel egyet sem találunk, ahol a német-francia-brit hármas minden egyes tagja akarná az együttműködés mélyítését. Adózási kérdésekben a britek nem egyeznek bele nemzeti hatáskörük csorbításába, a bel- és igazságügyi együttműködésben pedig a németek fékeznek. Az eurózóna költségvetési hiányra vonatkozó szigorának “semmibe vétele” érzékeltette, hogy Berlin és Párizs is vonakodik alárendelni magát a közös játékszabályoknak, ha saját érdekei úgy diktálják. Szakértők szerint hasonló okból nem kell tartani attól, hogy az EU három “nagyágyúja” egyfajta direktóriumot hoz majd létre, hogy ráerőltesse akaratát a többi tagállamra. A minap Berlinben tartott Schröder-Chirac-Blair hármas csúcs ugyan Rómától Rigáig nyugtalanságot váltott ki, tartalmát tekintve azonban a találkozó valójában meglehetősen semmitmondó volt. Talán még a védelmi politikánál van a legnagyobb igény a tagállamok egy csoportjának szorosabb együttműködésére, de ott is kizárólag úgy, hogy megmaradnak az EU elfogadásra váró alkotmányos szerződésének talaján. Ez azt jelenti, hogy az első körben távolmaradók is bármikor csatlakozhatnának a többiekhez, mihelyt a feltételeket teljesítik, és a felzárkózásra rászánták magukat.
SOKSZÍNŰSÉG. A 25 tagú Európai Unióban, ha lehet még nagyobb szükség lesz olyan eszközökre, amelyek lehetővé teszik az integráció előmozdítását. Ennek azonban nem országok egy csoportjának elkülönülését kell szolgálnia, hanem az EU sokszínűségének elismerését. “A rugalmasság lesz a célok megmentésének eszköze” – véli az EPC igazgatója, aki szerint talán a megerősített együttműködés a legjobb módszer a rugalmas integrációra. Egy ilyen szorosabb együttműködési forma elindításához jelenleg a tagállamok több mint a felének a részvétele szükséges, de az alkotmánytervezetben már elég lenne egyharmados létszám is. Giovanni Grevi szerint ugyanakkor más módszereket is érdemes lenne megvizsgálni. Az uniós jogalkotás során például jobban figyelembe vehetnék egyes országok sajátos problémáit. A szociális politika és a környezetvédelem területén gyakrabban lehetne élni a kivételezés eszközével. Kérdéses persze, hogy egy ilyen hozzáállás idővel nem vezetne-e el az EU felhígulásához.
A csatlakozók szempontjából mindenesetre megnyugtatónak látszik, hogy a tagországokat tartósan első és második osztályba soroló “kétsebességre” jelenleg a készség és a képesség is hiányzik az Európai Unióban.
