 |
Megígérem, hogy ezennel befejezem New York-i krónikámat, és ismét hazai vizeken fogok evezni. New York a jelek szerint visszaütött, mármint rám, mert egy életen át – hetven körül már lehet ilyet mondani – érdektelenséget mutattam e monstrum iránt. Még amikor a múltban háromszor-négyszer az Államokban jártam, akkor is csak átszállóhelyem volt New York. Ez pedig sértés. Ez bosszút kíván. Meg is történt. Amikor múlt december elején végre New York lett az úti cél, a sértett megapolisz egy-két napot hagyott nekem, éppen csak szagoljak bele, hogy miféle ő, aztán városbénító havazást zuhintott alá és 40 fokos lázat bocsátott rám: nesze neked, rebellis! De most februárban ismét átcsalogatott az óceánon, és ezúttal elbűvölő arcát mutatta. Taktikát változtatott, hogy lássam, egy életen át mit vesztettem: ez volt a második bosszú.
Egyébként, ha én élőhelyet választhattam volna, akkor legfeljebb egy mediterrán város vagy valamelyik Maldív sziget jöhetett volna számításba. Ezeken kívül itt szeretek leginkább élni, ahol élek, akármilyen huzatos. Olyannyira, hogy még a pártállami időkben kétszer is mehettem volna amerikás ösztöndíjra – Ford és Iowa -, én pedig marha fejjel úgy döntöttem, nem bírom ki félévig család és haza nélkül (a liberális polgári baloldalon is vannak ilyen érzületek, kérném tisztelettel. Sőt!).
Kultúrember ha New Yorkban jár, nem mulaszthatja el, hogy ellátogasson a Met-be, ahogy a Metropolitan Operát becézik. Az új Met modern szépségének egyik titka szerintem ott keresendő, hogy tervezője nem akar dogmatikusan, minden ízében „első megjelenés” lenni, szívesen alkalmaz hagyományos stíluselemeket is. A gyönyörű, hatalmas ívekben komponált lépcsőház például a barokktól az art decóig sok mindenre rímel. Vagy: a nézőtér a hagyományos bordóba van öltöztetve, tudván, ez áll legjobban egy színháznak. Nagyon tetszett, hogy minden egyes szék támláján kicsi, öt nyelvre váltható szövegolvasó van, úgy megoldva, hogy a szomszédot nem zavarja a fény. Muszorgszkij Borisz Godunovja volt műsoron. Még diákkoromban Székely Mihállyal hallottam rengetegszer, nekem ő volt maga Borisz cár. Azóta sem találom utódját. Ebben az előadásban a világhírű basszista, James Morris énekelte, de ő sem eléggé gerincbe hatoló Borisz-hang. Ellenben amikor felbődült Pimen, a szerzetes az orosz Vladimir Matorin hangján, megjött a gerinchatás! Ő lehetett volna az igazi Borisz. Az előadás jó közepes, a pár éve meghalt nemzetközi színházi guru, Everding kevéssé szárnyaló rendezése. Vajon csalódás vagy vigasz, hogy a Met-ben se minden tökéletes?
Utána a legelőkelőbb Harvard Egyetemen végzett barátunk meghívott bennünket a szigorúan zárt Harvard Clubba vacsorázni. Nagyon szép és nagyon angol az egész. Teljesen olyan, mint egy angol klub, nemcsak szellemét, zártságát, hanem berendezését tekintve is. Pompás termek, faburkolat, óriási csillárok, gombos angol bőr klubfotelok, a falakon festmények a leghíresebb harvardistákról, de a faburkolat fölötti falakról XVIII. századi flamand gobelinek néznek le ránk. Akárcsak a főteremben egy hatalmas afrikai elefántfej-trófea, egy volt harvardista ajándéka a XX. század elejéről, jelezvén, hogy nemcsak okos tojásfejűek jártak ide, hanem nagyvadász, valódi férfiak is. Megilletődve ültünk le asztalunkhoz, és szeppenten hallgattuk a szigorú pincér közlését, hogy késő van, így csak egyféle étellel tudnak szolgálni, hideg lazaccal és vegyes salátával. (Egyféle volt, de hatalmas darab és a legremekebb fajtából való.) Melyhez a hírneves, belül tiszta lyuk harvardi kenyér is járt természetesen, sózott vajjal: e csupahéj, ropogós finomsággal, rengeteg vajat kenve minden falatra, nem győztem betelni (íze a régi, káposztalevélen sütött felvidéki kenyereket idézte föl bennem), olyannyira, hogy végül óriáslazacomból a fele a tányéron maradt. Abszolút stílustörésként – halhoz sör! -, de a hely szelleméhez méltón sötét Guinness-t rendeltem. A falról a liberális John F. Kennedy elnök elnéző tekintete adott fölmentést.
