Egy lány csupán a sok közül

Dido az évődő, erotikus dívákkal szemben a “lány a szomszédból” típus, aki csak leugrott a sarki éjjel-nappaliba light kóláért. Dido annyira “hétköznapi lány”, hogy a klipekben jobbára a saját szobájában látjuk, amint egy kengurus felsőben, vagy Adidas melegítőben várja az e-mailjeit.

Feltűnő a művésznő zenei térfoglalása. A trip-hop kimúlása után azonnal lecsapott az örökségre, és azt a végsőkig popularizálva megpróbálja újra eladni, úgy, hogy az új portékát már semmi sem emlékezteti mondjuk a Massive Attackra.

Nyilván azért, mert semmi köze hozzá. Dido mai lány, ilyennek képzelünk el egy asszisztenst valami multi cégnél, aki csak arra vár, hogy a csapatépítő tréningen összejöjjön a főnökével. Egy olyan csaj, aki szerény, csendes, viszont a reklámkocsmában elkezd karaokézni. No Angel című bemutatkozó lemezéből 12 milliót értékesítettek, ez testvérek között is világsztár státus, de az ifjú művésznő azóta is ugyanazokat a mackófelsőket hordja, ugyanazok a gesztusai, és valójában a Life For Rent sem tér el a No Angeltől. Ugyanaz a bágyadtság, ugyanaz a relaxációs program. Dido Susanne Vega és Heather Nova szinti-szőnyegekbe csavart, urbánus reinkarnációja, annyi különbséggel, hogy a Life For Rent énekesnője meg sem próbál értelmiséginek látszani. Ő a versenyszféra csapdáiban vergődő szingli nő megtestesülése, aki reggel hatig készül a prezentációra, amelyet délben lefúj a Pepsi Co., és ettől kicsit melankolikus. Kedves kis altatódalok találhatóak a Life For Renten, magaslati pontok és mélységek nélkül, alaposan körbejárva a pasizás témáját. A Dido’s Diaryben színtelenül előadott, lassú, motiválatlan kompozíciókat hallhatunk, amelyekbe néha belepiszkál a gitár, de a legfeltűnőbb, hogy teljességgel értékelhetetlen a hangszerelési munka.

Két jól sikerült szerzeményt (a White Flag és a Life For Rent) tudunk felsorolni, a többi szám a női magány és a pasizás kilátástalanságának jobbára csak a barátnőkre tartozó lekottázása.