A brit fővárosban a London School of Economics (LSE) – különösen a második világháború utáni néhány esztendőben – a brit Labour párt baloldali (sokszor kifejezetten dogmatikus) gazdaságpolitikai gondolkodóinak fellegvára volt. Az idők változnak. Ezekben a napokban az Európai Unió belső problémáinak csatatere lett. Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke az LSE katedrájáról indított rohamot – vagy inkább ellentámadást – az unió hat országának ultimátum jellegű indítványa ellen.
A vita látszólag gazdasági jellegű, hiszen az EU következő hét esztendős pénzügyi periódusának – 2007 és 2013 közötti – közösségi költségvetése körül robbant ki. A valóságban politikai ellentétekről van szó, amelyek eldönthetik, hogy 2004 a sikerek és elfogadható kompromisszumok, vagy a keserű belharcok éve lesz-e az unió történetében.
Ami a gazdasági felszínt, a Prodi kontra hatok mérkőzés tárgyát illeti, a kockázat az unió jelenlegi 15 tagja számára nem igazán jelentős. Az EU közösségi költségvetése ma százmilliárd euró. Ez a Financial Times számítása alapján valamivel kevesebb, mint a 15 tag bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) egytizede. Májusban az unió tíz olyan taggal bővül, amelyek alacsonyabb szinten vannak az uniós átlagnál. Ez megnöveli a költségvetéssel szembeni igényeket. Ezért már korábban abban állapodtak meg, hogy 1 százalékról a 15 tag együttes GNI-jének l,25 százalékára emelik a hozzájárulás szintjét.
POLITIKAI SÍKON. Közben Brüsszelben (elsősorban lengyel és spanyol ellenállás miatt) összeomlott az unió alkotmányának jóváhagyására összehívott csúcsértekezlet. Már ez is jelezte, hogy a kibontakozó konfliktusnak két, gazdasági formát öltő, de határozottan politikai síkja van. Az egyik az unión belüli feszültség. A másik a már bent lévő tizenötök és a májusban csatlakozó tízek eltérő érdekei. Látványos példája volt ennek, hogy két nappal a brüsszeli kudarc után Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Svédország és Finnország, valamint Ausztria, tehát az EU hat legfontosabb nettó befizetője közölte: elutasítja az európai költségvetési hozzájárulás 1,25 százalékos szintjét, és ragaszkodik az eddigi, 1 százalékos plafonhoz. Ez megmutatta, hogy – noha az unió belharcai más területeken is kiéleződtek – a hatok fellépése súlyosabban sérti a májusban belépő tízek érdekeit.
Ez csak a legfrissebb példa. Ám az egész uniós folyamat sikerének titka általában véve is az, hogy kemény politikai döntéseket formál át gazdasági vitákká. Az igazság az, hogy az első lépéstől, az 1958-as római szerződéstől kezdve az unió építőinek minden lényeges döntése politikai jellegű volt. Amikor kiderül, hogy a (mégoly jó) politikai döntésért a tagoknak milyen árat kell fizetniük, kirobban egy gazdasági vita. Ez történt most a Prodi kontra hatok esetében.
KELETI SZKEPTICIZMUS. Közben azonban az eredeti politikai döntés – most éppen az EU keleti kiterjesztése – érvényben marad. A döntés számláját álló tagok berzenkedése önző, de érthető és racionális. Hiszen olyan ügyben (bővítés) kell a kasszába nyúlniuk, amelyről aligha állítható, hogy a 15 tagnak elsőrendű gazdasági érdeke fűződött volna. Az viszont már egyáltalán nem racionális jelenség, hogy a májusban csatlakozóknál is megjelent egy többséget nem élvező, de mégis zavaró szkepticizmus. Ennek egyik lényeges oka, hogy a kommunikáció és a belső vita nem az unió helyes politikai döntésére koncentrált, hanem a kétségtelenül meglévő gazdasági problémákra. Ez a tízek minden országában más-más formát öltött. A kormányon lévő pártok általában tartózkodtak a kiterjesztés mint politikai döntés bírálatától. Ellenzékbe kerülve sokszor ugyanezek a pártok „euroszkeptikussá” váltak. A magyar példa különösen élesen mutatja ezt.
A Fidesz élén Orbán Viktor 2002 őszén vetette fel először, hogy „lehet jól és rosszul csatlakozni” az unióhoz, holott kormányfőként jól tudta, hogy a „legrosszabb” csatlakozás is jobb a „legjobb” kimaradásnál. Kellemetlenül színezte ezt a képet, hogy az EU-tagság legelszántabb és legkövetkezetesebb ellenzője a szélsőjobboldal volt. A Fidesz bírálatai így joggal keltik fel a gyanút: a csatlakozást alárendelik annak a – máig fel nem adott – célnak, hogy a Fidesz vezetése alatt integrálják az egész magyar jobboldalt. (Lásd: „Egy a tábor, egy a zászló.”)
Jobb későn, mint soha. A ma kormányzó pártoknak az egyébként elengedhetetlen szakmai viták mellett (sőt azok felett) a politikai döntésre kell koncentrálniuk. Világossá téve, hogy a magyar euroatlanti elkötelezettségen belül az „euro” a fontosabb elem. Ez formálhatja át az ország képét és polgárainak életét. Nincs és nem is volt a csatlakozásnak politikai alternatívája. És „euro” nélkül nincs „atlanti” sem.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
